Plecat-o, plecat-u,
Puternicu soare,
Ioi Domnului Doamne!
Puternicu soare,
Că el să să-nsoare.

Puternicu soare,

Umblă să să-nsoare,
Ioi Domnului Doamne!

Cât şi cât umblare,
Lumea înconjurare
Ioi Domnului Doamne!

(Cât) şi cât rătăcire,
V-opsprezece ani,
P-optsprezece cai.

Nouă cai murie, ioi,
Nouă s-obose, ioi.

Şi el cât umblare,
Cât îşi căutare,
Soaţă nu-şi găse!
Pân-pe sorăsa.

Ana Sânziana!
Sora soareluiu.

Puternicu soare,
El din grai grăie:

- Ţese Ano, ţese,
Fir şi ibrişin,
Haine de mătasă.

Ţese Ano,
Mai ţese şi mai ţese.
Ca să-mi fii mireasă,
Ca să-mi fii nevastă.
Şi-mi vei fi mireasă,

Şi-mi vei fi nevastă.

Ana Sânziana,
Sora soareluiu,
Ie din grai grăie:

- Puternicu soare,
Şi-al mieu frăţioare,
Ioi Domnului Doamne!
Atunci ţi-oi fi ţie
Eu ţie soţie
Până la vecie,
Când tu mi îi face
O scară de fieru
Din fundul mării,
Pân-la naltul ceri,
Pân la moş Adam
Şi la moaşa Eva,
Şi mi-i întrebare:
Fi-o bin-aşa,
Pă lume să ie
O soră cu-on frate,
Şi-on frate cu-o soră
Pă lume de dor?
Puternicu soare
Cu gând îmi gânde,
Scara să face
Şi mi să suie,
Pân-la naltul ceri,
Pân-la moş Adam,
Pân-la moaşa Eva:

- Dragă moş Adame,
Vin la întrebare
Tot pe Dumneatale:
Fi-o bin-aşa
Pă lume să ie...

O soră cu-on frate
Şi-on frate cu-o soră,
Pă lume de dor?

Iară moş Adam
Şi cu moaşa Eva,
Când mi-l d-auze,
Pă soare-l lega,
Şi-n iad mi-l băga.
Iadul lumina,
Lumea întuneca.

Iară moş Adam
Şi cu moaşa Eva
Ce să mai gânde?
Pă soare-l scote;
Iar mi-l sloboze.
Şi el să duce
Pân-la soră-sa:

Ţese Ano, ţese, ţese
Fir şi ibrişin,
Haine de mătasă,
Ţese Ano, ţese,
Ca să-mi faci cămieşe,
Şi mai ţese, şi ţese...
Ca să-mi fii mireasă,
Ca să-mi fii nevastă.
Ano, Ano...

Ana Sânziana,
Ie grăie:
- Puternicul soare
Şi-al mieu frăţioare,
Atunci ţi-oi fi ţie,
Ţie soţie
Până la vecie,
Când mi-i face
Un pod de-argintu
Păstă pământu,
Şi-n capăt de pod (o)
Naltă mănăstire,
Şi-on popă de ciară
Cum nu e pe lume:
Ala ne cunune!

Puternicu soare
Cu gându-mi gânde
Podu să face,
De mână lua
Tot pe soră-sa,
Pă pod îmi pleca.

Soarele-mi pripe,
Mult îl dogore,
Popa să tope!

Dumnezeu mi-l lua,
Pă cer mi-l pune.

Când luna răsere,

Soarele apune.

Indulat ellen harcolni nehéz, mert amit akar, a lélek árán veszi meg. (Hérakleitosz)

*

Mikor isten a szürke ősidőkben a dolgokat teremtette; 

összegyúrta a napot; 

és jön és megy a nap és visszatér; 

összegyúrta a holdat; 

és jön és megy a hold és visszatér; 

összegyúrta az embert; 

és jön és megy az ember és nem tér vissza.

(kelet-afrikai törzsi ének, 

Tornai József ford.)

*

Egy rossz film gyönyörű jelenetéről jutott eszembe. Kilencven körüli néni, megélte a huszadik századot. Székelyhíd, Debrecen, Tatabánya, két háború, megannyi rendszerváltozás és diktatúra. Mutatóujját belefúrja a félkemény tésztába, s már hangzik a tévedhetetlen ítélet, egy kanál liszt kell még hozzá.

A karácsony, régen, míg élt nagyanyám, mindig ezt jelentette... Ó, az egész nap tartó sütés-főzések. Tésztanyújtás és mákdarálás. A hagymás krumplisaláta, a töltött káposzta, a diós és mákos kalácsok, a lekvárban egyben-maradó hatalmas, mézédes fél-ananászbarackok. Dió cukor mák dió cukor mák széttördelődött az a világ. 

Mindez nincs most, de közben az ellágyulásnak sincs itt az ideje.

*

Van a tudománynak is érzéki oldala. Sokaknál tapasztaltam már, hogy benne élnek kutatási témájukban, rajongva annak szereplőiért, tárgyaiért. Az én kolindáim is árnyékként kísérnek már. Némelyikhez állandóan, folyamatosan visszatérek. A házasodni induló Nap és nővére, s ahogy végül fölkerülnek az égboltra. Kevés megrázóbb és gyönyörűbb történet van a világirodalomban, s ilyenkor áldom a sugallatot, amely ehhez a forráshoz vezetett.

* 

(Újra és újra mégis rácsodálkozom, mennyire átláthatatlan, végtelen finom szövedék ez a világ. Látvány, kép, utcán elkapott beszélgetésfoszlány. "Minden mindennel összefügg." Attól kaptam ajándékba ezt a szép közhelyet, akitől a Gross-képeslapot. Az emberek, a történések állandó, szakadatlan értelmezésünkre várnak. Sosem szabad belefáradni.)

...iniquitates nostræ quasi ventus abstulerunt nos: abscondisti faciem tuam a nobis, et allisisti nos in manu iniquitatis nostræ. Lassan megszeretem a hajnalt is, ezt az eddig ismeretlen napszakot, amelyben minden születőben, formálódóban van. S a gondolatok különösen erős intenzitásúak. Nem nagyon tapasztaltam ezt eddig, mindig a hosszú délutánokat, estéket szerettem, (különösen ősszel,) meg az éjszaka határtalanságát. A rorate-mise mélységei is új dimenziókat adnak, egy-egy pillanatra már sikerül valamiféle önátadás. Ne akarj mindenáron győzni, úrrá lenni mindazon, amin perpillanat nem tudsz. Fiat voluntas tua.

Sok mindent készültem ide írni, elmúlt hetek hordalékát. Ady utolsó képétől Smetanáig, Csucsától a Veres Pálné utcáig, változó Budapest-tapasztalatoktól egy költő búcsújáig. Valahogy egy pontban érvénytelenné vált minden. Érdektelen és nevetséges fecsegéssé. Nem éltem még meg ilyet sosem, mikor lefoszlik minden felesleges dolog. Kultúrhedonizmus, önjáró gondolatok, cinizmus. És sok minden más rossz, amelyekkel mindig vádoltak, sosem fogadtam el őket, s most íme, előttem állnak.

Ez esetben

előbb ismertem meg a dalt

mint a pacsirtát

s azt kell mondjam

az utóbbiról szólván

félreismertem

mit félreismertem

előítéleteim voltak

s milyen jó látni

hogy nem igazolódtak

magasrendű lénye

úgy izzott át a filmvásznon

mint gyötrődő

mélységes mély

mégis derűs hite

a hangjain keresztül

jó volt akkor látni

tudni érezni

hogy annyi keserűség

csalatkozás mellett

a világ

világunk része lehet még

az efféle csoda is

(Arvo Pärt -- Még ha mindent elveszítek is

2015, 90 perc

dokumentumfilm, észt, rendező: Dorian Supin)

*

már eleve tartottam

ettől

nehézkedő léptekkel

ismét az utcán

közben a 

csilingelő

műkarácsony is

beszökött ím a kálvin térre

mint szent mihály útján az ősz

(hová én éppen tíz éve

lásd bretagne-i asszonyok

alant)

hova lesz hát a csend ilyenkor?

hogy életünktől

évekre visszamaradt önmagunk

percnyi előnyt kapjon

s hogy mindannak kit illet
hálát adjon

*

köszönöm

Pesten esik a hó

Nézzétek csak
ez itt a Tower of Song
hol napjaim tengetem

lakájos cselédszobát bérelek
valahol
a százhuszadik emeleten

nem mondom
már ide feljutni is
szép kis teljesítmény volt

még ha a torony teljes magasságának
tizedénél sem járok

meghódítására
lenne-e még idő egyáltalán
erő tehetség is kérdéses

sebaj mondhatnám
van itt e kényelmes zugban minden
nem szegényház

könyvek rogyásig
lépni sem lehet már tőlük

egy antik óra
mely néha
zongoraszóra megbolondul
és újra járni kezd

poros relikviák

egy Frida-kép a falon
egy híres kép melyen
fáradt férfi síró nőalak ölébe hajtja fejét

meguntam mégis egyszer
az egyhangú néma órákat

és ki akartam törni innen
valahogy

az istenek is mintha
ezt sugallták volna

csak útmutatást térképet
nem nyomtak a kezembe
és azóta se hallattak magukról

azóta bolyongok itt
a hatalmas folyosók néma labirintusában

irány segítség nélkül
ami van is hamis vezérlet
álpróféták károgása

így hát hibát hibára halmozok
már megszólalásaimmal
nemhogy tetteimmel

melléütök a szegnek

hova lépek fű nem terem
(némi képzavarral élve)

mi súgja mégis azt hogy
vezet még út
a földre

tán nem is oly sokára
mégis odaérünk
valahová

s színről színre látunk
mindent

a Valóság
Birodalmában

Köszönet KJ-nak ez úton is
édesapja csodálatos könyvéért,
bár nem hiszem, hogy ezt olvasná,

valami most belőle külön
idekívánkozik,
remélem, hogy ez megbocsátható


Kodolányi Gyula

Némák maradunk, bénák
Being Dumb

Véresen, a torok fájó gátján
szakad ki a szavak lehellete.
the breath of words. Hallok hangokat gyakran
idebent, de leírni csak ritkán
tudom őket. Hallottam a moccanást,
a szó-magzat mozdulatát. Elúszó
dallamot, a legszebb kádenciát,
elérhetetlent, kimondhatatlant.
Nem lett belőlük, nem lesz lehellet,
csak néma dallamként élnek a fejben,
az idegekben. A kézig, a tollig,
a papírra nem jutnak el soha.
Being dumb. Némák maradunk, bénák.
Hiába hallunk igaz dallamokat.

Egy gondolattól a másikig
végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig

felmérhetetlen

s valóban
a gondolatok is csillagok
kigyúlnak és elalszanak

nyomuk vész

bár a kialudtak is küldik még fényüket maguk után
jó ideig

*
mily kívánatos és
mily reménytelen vállalkozás
rögzíteni valamennyit
magunk s az idő számára

*
gondolkozáson ez esetben
a hétköznapi fogalmi gondolkozást értve
természetesen

mely amúgy felettébb csalóka lehet

főként automatizmusokon
és berögzöttségeken alapul
önnön élményeinken tapasztalatainkon
vagy ami rosszabb másokéin

ezeket a mintázatokat
-- sokszor végzetesen téves módon -- felhasználva
alkotunk képet
véleményt
hozunk döntéseket

de igaz

végül mi mást is tehetnénk

az érzés ugyan közvetlenebb és élményszerűbben vezet célba
-- és aki a művészetben él
különösen nem nélkülözheti --
mégis
természeténél fogva ingatag

az intuíció
a dolgok és jelenségek fölfénylése
csak kivételes személyeknek
és kivételes pillanatokban adatik meg

*
mindez a bűnbeesés következménye
mondja higgadtan philipp atya

a paradicsomi ember
értelme is akarata is
sokkalta nagyobb volt

érzékei is

sőt értés és érzés egy ugyanaz volt még ott
gondolom hozzá én

ezt hajkurásszuk egy életen át
de hány percet töltünk vajon a paradicsomban
e földön
s miként

nézem hogy csillog magdi néni szeme

csupaszív
hallókészülékes óriáscsecsemő

a paradicsomban érzi magát
minden egyes gyónás-áldozás után
mondja

mit tudhatok én minderről
hiszen idáig még nem jutottam

nem is kaptam ilyen irányú neveltetést

sőt ha precíz akarok lenni
valódi szellemi értelemben
szinte semmilyet sem

valamiféle erkölcsit-világnézetit talán

viszont mindent egybevéve
szabad vagyok
s felnőttségemre
szabadon bukdácsolhatok immár

*
bejárta mostanság
a facebookot
egy pilinszkynek tulajdonított
gondolatsor

nem teljesen értek egyet vele
de átgondolásra kétségkívül érdemes

miszerint a költő
azzal kárhoztatta volna
a pszi-előtaggal kezdődő
tudományokat
illetve ezek művelőit

hogy téves módon úgy állítják be
mintha az élet nagy problémái
megoldhatóak lennének

noha
nem azok

s végső soron
mást nem is tehetünk
minthogy kegyelemért
esdekelünk

Távozó fa

Most, hogy a napokban megvettem Oravecz Imre új verseskötetét,
hirtelen eszembe ötlött,
amire ritkán gondoltam az elmúlt években,
hogy mi egyszer meglátogattuk őt Szajlán,

Mátraházán nyaraltunk, talán öt éve is már ennek,
közvetlenül a nyaralás előtt vagy után történt,
nem is emlékszem pontosan,

még az utazás körülményeire se nagyon,
csak hogy egy poros kisvárosban, Pétervásárán kellett átszállni a buszra,
a tudnivalókat maga a költő magyarázta el,

(még különösebb, hogy a napokban valamiképpen ezt az egészet újraálmodtam,

sötét és hideg őszi este volt,
s immár egy olyasféle kisbusszal kellett Szajlára menni, amilyenek Románia-szerte is járnak...,)

furcsa élmény volt anno,
találkozni egy emberrel, akit csupán a könyveiből ismerek,
onnan viszont annál alaposabban,

s egyszer csak ott állt életnagyságban,

s beigazolódott a legenda -- hiába nem akartam elhinni --,
miszerint mindig vendégeire ereszti két nagy pásztorkutyáját,
letesztelendő, hogy jó emberek-e,

kapcsolatom vele ott kezdődött,
hogy első nagyobb közönség előtt bemutatott darabomat
az ő verseire írtam
szoprán hangra és cimbalomra, még 2003-ban,

a bemutató nem is sikerült rosszul,
de valahogy mégsem váltotta ki azt a hatást,
(amelyet elvártam volna tőle, oh,)
emiatt aztán hónapokra valóságos depresszióba estem,

még arra a nagyon kedves, madaras fejlécű levélre sem voltam képes válaszolni,
amelyet nekem, a tizenhét éves senkinek írt Oravecz,
sok sikert kívánva a bemutatóhoz,

úgy éreztem, utóbb neheztelt is rám emiatt, jogosan,

most, olvasva a Távozó fa a korábbiaknál is jóval keserűbb verseit,
arra gondolok, hogy milyen nehéz időket élhetett ő át akkoriban,

s hogy hiába akárhány Kossuth-díj, irodalomtörténeti említés, bármicsoda,
az ember csak ugyanazokkal a problémákkal, kérdésekkel kell, hogy szembesüljön,
mint mindenki, élete végéig, folyamatosan,
nincs menekvés,

sok mindenről beszélgettünk akkor,
kissé öreges vonásnak tudtam be, hogy folyton a gyerekeiről mesélt,
viszont számtalan gondolatébresztő mondata bennem él ma is,

s legfőképpen annak örvendek, hogy versei műfaj-besorolási problémáinak kapcsán elmondtam neki,
hogy számomra az csupán a fontos, lélektől lélekig érjen a mű,

s hogy csak egy pillanatra én is azt érezhettem, ez a mondat is lélektől lélekig ért,

azt hiszem sok mindent tanultam tőle,
a közvetlenség, a kicsiség, az őszinteség nagyra értékelését az alkotásban,
azt hogy ne akarjak akaratlag tetszeni, tetszelegni senkinek,

hogy az ének úgy úgy szóljon, mint a barátposzáta éneke,

nem figyelve semmilyen vélt vagy valós elvárásra,

és mindezért végtelenül hálás vagyok neki ma is.

*

OI: Talált vers

Reám irányította nyugodt tekintetét,
a madarak szoktak így nézni,
mikor nem félnek.
(Turgenyev: Faust. Harmadik levél.)

létezik-e ez a város 

vagy csak képzelődöm

a sörbe fúló ember-alattiság

a hajnali részeg ordítozás 
a székely népligetben

a norvégokat kergetjük

itt is meg amott is 

meséli a taxis

micsoda hősiesség

a szívnek 
meg kell szakadni

ha nyerünk ha veszítünk

szerencsére

mindig adódik rá alkalom

felfegyverzett rendőrök 
mindenfelé

minden utcasarkon

üveg alá kerülünk valahányan
mondá valahogy így pilinszky jános

talán épp egy ilyen szép novemberi reggelen

ki tudja

mindeközben 
egy könnyelműen iskolának nevezett 
szocreál rendelő-épületben

csótányok zuhannak 
megadóan

a zongora-billentyűkre

ezt már megszoktam ugyan

ádámot sajnálom csak aki fél a rovaroktól

de hogy 

a magasságos jehova tanúi

románul hirdetnek a blaha lujza téren

az aluljáró kellős közepén

ez valóban érdekes
nem árt közelebbről is 
szemügyre venni

román a hirdetőtábla a szórólap

milyen szerencséjük lenne velem

ha éppen nem telefonálnék

hisz konyítok valamicskét

e nyelven amely

pillangóformájú kicsiny hazánk táján

nem mondható épp közismertnek s népszerűnek

ki tudja 
összekeverték-e ők is budapestet bukaresttel

némi − büszkeségre okot nem adó de szerencsére távoli –

családi érintettség nyomán mondhatom

kinézem belőlük

Ezerkilencszátötvenhat, te csillag

Nem szoktam nemzeti ünnepen megemlékezésekre járni, noha van bennem késztetés arra, hogy az ünnepeket külsőleg is megéljem. De mit tegyünk, ha egyszerűen nincs hová menni.

Október 23-án egyetlen helyre jártam el régebben, a Corvin közbe. Oda se feltéltlenül azért, ami a különböző szónokok szájából az emelvényről elhangzott, hanem mert ott lehetett igazi szabadságharcosokat látni.

Nemes arcokat, rettenthetetlen haragvóakat, "baltával faragottakat", mindenre elszánt, vagy éppen, ritkában, de szelíd tekinteteket is. Mindenesetre egészen más emberi minőség sugárzott belőlük, mint ami a hétköznapokban tapasztalható.

Különösen amíg élt a legendás főparancsnok, Pongrátz Gergely. A Bajusz, ahogy a bajtársak hívták. Ha most visszaemlékszem, elsőként az jut eszembe, hogy mindíg hangsúlyozta: semmiben sem voltak ők különbek, mint a mai fiatalság, csak a Helyzet, a történelmi pillanat avatta őket hőssé. (Nem tudom, mennyire volt ebben igaza, ma már hajlamos volnék azt gondolni, hogy ebben speciel tévedett...)

Szamosújváron kellett megtudnom, hogy onnan származott. Édesapja még polgármester is volt ott egy rövid ideig. S persze, örmény család, visszagondolva meg is látszott ez Gergő bácsin.

Nem csak -- a szó legjobb értelmében véve -- egyszerű ember volt, de kérlelhetetlen is, kemény erőt tudott közvetíteni. "A kommunizmust mi nem megreformálni akartuk, hanem eltörölni a föld színéről" -- mondta nem egyszer. Nagy Imrét, Malétert, bár végül a szabadságharc mártírjai lettek, mint kommunistákat, reformereket, nem tartotta sokra.

Persze tudom, a forradalom címere végül egy lyuk maradt a zászló közepén. Nem tudott kikristályosodni, hogy mi lenne ha, vagy a mából nézve: mi lett volna ha, erre akkor egyszerűen idő sem volt. Éppen az a történtek gyönyörűsége, hogy rengeteg-féle és forma akarat és elképzelés tudott eggyé forrni akkor, valami egészen biztosan rossz és elhibázott ellenében.

A Corvin köz mindenesetre az egyik legdicsőségesebb és számomra is az egyik legrokonszenvesebb fejezete a szabadságharcnak. A teljes mértékben önszervezedő csapat, melynek tagjai, sokszor 14-15-éves gyerekek, készek voltak meghalni valami földi ésszel fölfoghatatlanul esélytelen érdekében.

Rossz látni, hogy lassan valami mély szomorúság telepedik az egész történetre ; nem csak, hogy eltávozóban a szabadságharcosok -- nyolcvan-közelben lassan az akkor egészen fiatalok is --, s nemcsak a politika kisszerű kisajátító törekvései miatt. A fő szomorúság, hogy borzasztó nehéz az egész témáról ma már közhelyek nélkül s jelentőségéhez méltó módon beszélni. S az, hogy micsoda értetlenségbe és érdektelenségbe fullad az egész. Önkéntelenül is szemem elé vetődik az egyik tévécsatorna utcai körkérdése -- mi is történt október 23-án -- s az a mély sötétség, ami körülveszi mindennapjainkat.

Pedig ha valamiben, hát ebben kéne, hogy konszenzus legyen. Hiszen ez esetben tényleg elképsztően nagyon és felemelőt alkottunk, s világtörténelmet írtunk vele.

De Pongrátz Gergelyről azért mégiscsak elneveztünk egy közterületet, ez is valami.
Egy kicsi teret Zugló közepén ; külvárosi részegek hajnalban hamburgert falnak ottan, s éleset fordul az éjszakai busz.
Mindig erősen meg kell kapaszkodni.

Nem a pacsirta fontos, csak a dal, Mely a nem múló, szent összhangba hal.
Gyönyörűek és kifejezőek Juhász Gyula sorai. Tulajdonképpen ez vezérelt mindig is, nagyon régtől fogva, még mikor nem is ismertem ezt a verset. "Alkotóként", előadóként, emberként is talán. Valahol szépen meghúzódni a háttérben s átadni a hangot, akár a zenének, de tágabb értelemben is a szent összhangnak, amely meg akar nyilvánulni, meg akar történni, szinte mindegy is ki által.

De most már eléggé másként gondolom. Ez talán az elmúlt egy év legnagyobb hozadéka. Inkább úgy, hogy igenis a pacsirta a fontos. A pacsirtában van a középpont, az kell, hogy a helyén legyen, elsősorban. Persze nem egoizmus ez, nagyon is nem. Hát nem az Isten képmásai vagyunk és ez nem felelősség?

A pacsirta a fontos, utána jön a Dalolás, s a Dal csupán utoljára. Ez kell legyen a sorrend. S ha nem... hát a Dal sem lesz a helyén.

Haza

Haza akartam, hazajutni végül. Az utóbbi években mindig ez jutott eszembe, s a tékozló fiú története, ha ide, a szülői házba vetődtem.

Tágabban értve az elmúlt éveket. Mert idestova már kettő, vagy három is eltelt, mióta senki sem jár már ide. S ahonnan az ember eltűnik, ott rögvest megjelenik a természet. Az ablakba máris gerlék költöztek. 

***

Kossuthlajosutca száztizenhat, harmadikemelethúsz. Milliószor kimondtam, leírtam életemben, elköltözésem (2000) óta is, folyamatosan.

A családból korábban soha senki nem lakott a kies vörös Csepel környékén, és nyilván ez a helyzet máig sem változik, ha 1986-ban váratlanul nem érkezik meg közéjük valaki, és ez a tény hirtelen nem igényel valami szükségmegoldást.

A Kossuth Lajos utca gyerekkoromban is Kossuth Lajos utca volt, természetesen. A szemközti Szent István viszont akkor még Kalamár névre hallgatott. Rendkívül izgalmasan hangzott ez a Kalamár (például emlékeztetett arra az óvodai versre, hogy "Kalmár jött nagy madarakkal"), s pláne izgalmassá tette, hogy senkinek fogalma sem volt arról, hogy ki volt ő.

Csak jóval később, a szüleim mondták el, hogy helyi kommunista mártír volt, s hogy azonos nevű, hajdani óvodai csoporttársam pedig egyenesen az ő unokája.
Hiába, korán megérintett a történelem szele.

***

Kilenc háztömb. Hat a Kossuth Lajos utcában, s három odaát. Tízemeletes kilövősilók. Állítólag összesen mintegy 7000 ember él itt. Akár egy kisebb vidéki városban. 

***

Ragyogó, verőfényes délelőtt, a nyár talán utoljára hallat magáról. Három kávé a reggeli, s a Die Schöne Müllerin meg a Winterreise dalai. S a Vándorének, amely szintén nem lett volna a Winterreise nélkül.

Én őszintén szeretem ezt a helyet, nincs okom nem szeretni, sőt valami mély vonzalmat érzek mindaz iránt, ami itt körülvesz. Időről időre nyugalmat és egyedüllétet kínál. Mindez most különösen oly fontos.

Itt kezdődött minden, talán patetikusan hangzik, de egytől egyig itt születtek az álmok. Az a kisfiú, aki akkor itt élt, mintha egy másik életből szólna át, mégis a legvalóságosabb módon itt van most is.
Már ő is a Winterreisét hallgatta, zeneszerző akart lenni és Erdélyről ábrándozott.

Sok kör lefutott azóta. Mások nem futottak le, vagy futásban vannak.

Csak az iránytű bolondult meg kissé.

Vajon miért nem súg már az őrangyal?
Csak nézem most, hogy integet odaát
az a (királyi) jegenye.

Labirintus

Nincs Ariadne, nincs fonál.

Napbanéző

Ma próbára menet, a Kerepesi út szürke háztömbjei közül, a látóhatár szélén valószínűtlenül hatalmas, vérvörös Nap bukkan elő.

Mi vonzza költőket, a Látókat, (az igaz-látókat, másképp-látókat) arra, hogy a Napba nézzenek?

"A látni vágyó Napba nem tekint."
Petőfi Sándor csakazértis hosszasan bámulta védőeszköz nélkül a napfogyatkozást, kis híján meg is vakult félszemére.
Sinka valóságos himnuszt írt a Napimádó alakjáról.

Emily Dickinson szemműtéte után soha többé nem nézhetett a Napba. Fél évig pedig a teljes sötétségben élte fordított életét, nappal aludt, éjjel dolgozott, gondozta kicsi virágait...

G. hazajött, egy fenyegető évfordulót megünneplendő. (Biztos az lehet. Ami azt illeti, én a magam részéről semmi különöset nem látok számomra is közelgő voltában. A változások máshogy történnek meg, csöndesen, folyamatszerűen.) 

Azért kétségtelen: felnőttünk. Előadásra hívom az iskolába, ahol én volnék a tanár úr, furcsa belegondolni.

Hála s köszönet, hogy annyi idő után végre kiadósat s hasznosat beszélgethettünk. Jó az, ha egy hosszú barátság során nagy időkihagyások után is ugyanott lehet fölvenni a fonalat, ahol abbahagytuk.

A rózsadombi házban, ahol e ritka alkalmakkor összefutunk, volt valaha két Gross Arnold-kép. Most már csak egy, vajon hová tűnt a másik? A meglévő a T.-i műtermet ábrázolja, rézkarc, rajta a mester szignója.

Végiggondoltam a minap, hol is láttam először Gross-munkát, s aztán később, életemnek mely fordulóin találkoztam velük. 

Először talán édesapámmal böngésztük a szivárványos pöttöm emberkéket.
Drága magyartanárnőm, aki jóban is volt a mesterrel (s egyszer szelíden korholt, amiért 'grossz'-nak ejtettem a nevét), egy Gross-képeslapot hozott a diplomakoncertemre. Ez állt a hátoldalán: Kedves Maestro, Sic itur ad astra, sok boldogságot kívánva: Forgács Panni néni. (Bár a csillagok még messze vannak, fontos, hogy jól legyen kijelölve a cél.) 
Ugyanez könyvjelzőként szolgált később, amikor Karácsony Benő Napos oldalát, életem egyik legmeghatározóbb könyvét olvastam. 

Sz. A.-val Hamburgban, egy magyar karmester otthonában bogarásztunk egy pesti látképet, nagy ámuldozva fedeztük föl az Erzsébet híd, a Klotild- és Matild-paloták, a most bezárt Jégbüfé félelmetesen precíz mását. 

És így tovább, és így tovább..., Macte, puer, macte, sic itur ad... merre is?

Megint a 'fogyó idő növő láza', az elhanyagolt feladatok egyre-tornyozódása és közben már-úgyis-mindegy-jellegük erősödése. Listák, teendők, találkozók, próbák, szerződések, koncertműsorok,
és közben annak tudata, valahogyan mennyire nem valóságos mindez. "Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi." (Kertész)
***
Tegnap Dickinson-könyvbemutató, véletlenül. Ismerkedni kéne jobban e (milyen hihetetlen) tizenkilencedik századi törékeny csoda-nő életművével. Mennyi földi szenvedés a szavak mögött, mégis egyértelmű, bár titokzatos kinyilatkoztatások. Csak szent szövegekkel összevethető számomra, nagy középkori misztikusokkal, vagy akár a Ji-king-gel.

A fájdalmon mint nagyvizen
Átgázolok --
Ez nekem így --
Ez megszokott --
De ha az Öröm hozzám érne
Az lábam feltöri --
S megbotlom én --
Mint részegek
Ti kavicsok -- ne nevessetek --
Az Új Ital miatt volt --
Az lehetett!
*
Hozzászokunk a Sötéthez --
Mikor a fényt kioltják --
Mint mikor a szomszéd
Kísér ki, tartva a lámpást --

Egy pillanat -- tétován lépünk
Hisz az éjszaka oly új --
Aztán -- Szemünk a Sötéthez
Szokik -- s lábunkhoz áll az út --

S így van a nagyobb Éjekkel is --
Az Elme Estéivel --
Mikor Hold nem ad jelet --
S benső -- Csillagunk -- sem kél fel

A Bátrak -- alig haboznak --
S néha homlokuk fának
Ütközik -- de amint
Látni megtanulnak --

Vagy a Sötétség lesz más --
Vagy valahogy a látás
Idomul az Éjfélhez --
S az Élet majdnem biztosan jár
*
Vízre szomj tanít,
Földre: járt Óceán,
Üdvre: beléhaló,
Békére harci hír,
Szerelemre a sír,
Madárra: hó.

Töredékek (énekhangra, fuvolára és mélyhegedűre)

Ez már a csend világa.

Szélfújta semmi. Mázsás vízfalak.

Fakó felszín alatt

sötét korallok izzanak.

A naptalan mélység ölét kitárta.

Itt már a tárgyak arca más.

Itt már nincs meghallgattatás.

*

Szavak, szavak,

itt nincsenek többé szavak,

itt az igék haldoklanak.

Világok alján,

sós szavakat kavarván,

zúg az éj habja barnán –

hogy értenéd

a torokra fulladt beszéd

iszonyatos költészetét?

Szavak, szavak,

a kép széthabzik, a tetőn

– nem láthatón, csak sejthetőn –

süket szörnyek virrasztanak.

Holdverte házfalon

sárkányok (paták, pikkelyek)

fehérlenek

érzéktelen-vakon.

Szárnyuk sötét szegélye

lecsügg a dermedésbe.

*

Ha szólnod kell, szólj. Mindegy, hogy kinek.

Örülj, ha találsz megértő szivet.

De hogyha nem, végy egy követ elő,

és mondd annak, csak mondd. Hallod, te kő?

*

Büszke vaspaták fennkölten tapossák

a bősz sárkányt, a gyalázatosat.

Ezer év óta, ezer bronzba öntve,

győz mindig a tiszta lovag.

Tudna csak szobrot vagy verset faragni

szegény sárkányok fajzata:

büszke bronzkörmük alatt nyomorultan

mindig egy szent vonaglana.

*

Mint akinek bemérte már helyét

műszereivel a halál,

és tudja, lángban áll

a láthatár,

s rátör minden részről a messzeség,

az égtájak szakadnak és recsegnek,

foszlányai egeknek

– sírkertek sötét zászlai – lobognak;

mint aki tudja, közel a gonosz nap,

s amiben még része lehet,

hónapok vagy hetek,

egy nyár talán,

s mi létezik szépség, varázslat,

elvillan mind a nyár vad

napszállatán...

Egy augusztusi álom -- rögtönzéssel

Tornai József: Van egy kert

Van egy kert. Vannak benne puszpángsövények,
fenyők, fügefák és egy királyi jegenye.
Van egy kert. Vannak benne teraszok, faasztal
és székek, fehér kövek, lépcsők, piros
és fehér leanderek. Van egy kert.
Vannak benne gerlék, feketerigók, szürke varjak,
gyíkok, macskák, tücskök, csörgőszarkák,
sündisznók estefelé. Van egy kert. Zöld úrfelmutatás.
Van benne egy asszony, egy férfi: nem
verheti ki innen őket semmiféle mennyei
rágalom. A csillagok, nap- és tejútrendszerek
munkájuk közben ha ideérnek, fohászkodnak és
azt mondják: van egy kert.

You got me singing

Vasko Popa: Egy történet története

Egyszer volt hol nem volt   volt egy történet

Véget ért
mielőtt elkezdődött
elkezdődött
a vége után

Hősei a halál után
vettek részt benne
és születésük előtt
tűntek el belőle

Hősei valamilyen
földről valamilyen égről beszéltek
mindenféle dolgot mondtak

Csak arról nem szóltak
amit maguk sem tudtak
hogy ők az egyedüli hősök egy történetben

Egy történetben mely véget ér
mielőtt befejeződne
és a vége után
kezdődik el

Granum sinapsis

O. mondta volt egyszer, valahogy így: 'ha egy éjszaka gyomorfájásra ébrednek, ne a lexikonban keresgéljenek és ne orvosért rohanjanak, inkább azon gondolkozzanak el, melyik művüket nem javították ki.'
Én most először tapasztaltam ilyesfélét, noha nem javításról volt szó, inkább egy régóta dédelgetett s be nem váltott tervről. Granum sinapsis. A misztikus irodalom egyik legnagyobb remeke az "alapanyag", mégis, nem a feladat súlyát érzem, inkább valami erős késztetést, ezt, itt és most, nekem, meg kell csinálni.

Bukaresti forgácsok

Álmomban Pesten, a kisföldalattin elektronikus kártyarendszert vezettek be. A szerkezet vonalkódot olvasott le, s nekem hiába volt érvényes, bár valami módon kétes úton szerzett bérletem, képtelen voltam rendesen használni, s csak véletlen útján, a rendszer hibájából jutottam be a metró területére.

A bukaresti metróvonalakon már jó régen kártyarendszer működik, az 1-es metró pedig ott is a sárga... Kimentem vele a végéig, ne csak mindig a belvárost lássam, de nagy meglepetés nem ért. Gyerekkorom Kőbánya-Kispest-jét idéző vonatállomás, annál kisebb és valahogyan kedvesebb, de alapvetően nem rosszabb és nem is jobb.

Az emberek, a látvány, a szagok, valahogyan nagyon mélyről ismerősek voltak s 15-20 éves távlatból hoztak elő emlékeket. A múlt heti erzsébeti látogatásom aztán még ráerősített erre. Hiányzik ez a -- minden negatív mellékzönge nélkül értett -- proli-világ, amelyben felnőttem. Hiányzik a lassúsága, a kimértsége, a szürkesége. A rossz ruhájú emberek, az olcsó kifőzdék, az a távlattalan szomorúság, amely mégis rengeteg kedélyes elemet tartalmaz. Nem tudnék már benne létezni, azt hiszem, de sokszor nagyon hiányzik.

Bukarest: talán nem kell kényszeresen számbavenni és leírni az eseményeket, hamar letelt a szűk egy hét és minden nagyon gyorsan történt. Az a sokkhatás, ami első ottlétemkor ért, nem tért, nem is térhetett már vissza, újdonságok se nagyon értek a várossal kapcsolatban. Az a kis kör, amelyben általában mozgok, mindig nagyon tetszik, végtelenül inspiráló és sokszínű. Bár nem ismertem Bukarestet az előző évtizedekben, bizonyára rengeteget fejlődött az elmúlt időkben és nagy a gyanúm, hogy nagy jövő előtt is áll. Mikes Kelemenünkkel ellentétben én örömest visszatérnék, gyakrabban is akár a "kéregvárosba".

Othello

Van-e olyan alapvető emberi tulajdonság, probléma, ráadásul égetően aktuális, amely ne kapna ábrázolást Shakespeare által? Szerelem, féltékenység, irigység, öregség, haláltudat, hatalom, faji előítélet. Mesék ezek a történetek, tanmesék, felületes nézésre azért is tűnnek sokszor egyoldalúnak, mert nemzedékek és léthelyzetek sokaságának tapasztalatait gyűjtik egybe. Az általánosat, a közöset ragadják meg, nem az esetlegest és az egyedit.

Az Othello-ban most valami mégis túl egyértelműnek tűnik. Pláne, ha egy előadás nem segít ezen, s inkább fölerősíti az ilyen irányú érzéseket. Nehéz nekem megbarátkoznom azzal, hogy Jágó az egész darab során ennyire akadálytalanul tör előre. Valahogyan nincs is igazi összecsapás, ellenpont, kompozíciós ellensúly. A velejéig romlott, irracionális emberi gonoszság, pusztítani vágyás az egyik oldalon és a totálisan naiv, tiszta érzelmek, hiszékenység O. képében a másikon -- teljesen tiszta a képlet. A kimenetele nem is kérdéses az első pillanattól kezdve, s várakozásaink be is igazolódnak.

Ennyire gonosz lenne az ember, ilyen erős késztetés élne benne mások boldogságának szétzúzására? Talán nem, de sokszor mégis. A föntebbi "mozgatottság" talán magyarázatot adhat erre.

Jóról és rosszról, együgyűen (?)

Gyerekkoromban többen arra tanítottak, hogy az emberek rosszak, ne bízzak bennük. Később, felnövőben, sőt már felnőtten sikerült olyanokkal (jellemzően nőkkel) találkoznom, akik afelé irányítottak volna: az emberek jók, csak környezetük, neveltetésük, a társadalomba való betöretésük teszi őket rosszá. Megint később, talán némi opportunizmussal, de hajlamos voltam azt gondolni, hogy az emberek jók és rosszak egyaránt. Fogadjuk el ezt így, ahogy van. Most, húszas éveimből igencsak kimenőfélben, úgy látom, az emberek: mozgatottak. Se nem jók, se nem rosszak. Mozgatottak ösztöneik által, indulataik által, hangulataik által. Beléjük plántált rögeszméik ("világnézetük") által. Ahová, amilyen helyzetbe, szükségbe dobálja őket az élet, aszerint beszélnek, cselekszenek.

S nem győzőm hálával, ha olyan emberrel hoz össze az élet, akiben legalább a szándék megvan afelé, hogy ura legyen saját magának, saját sorsának, s ne rakjon kényéül olyan házat, melybe háziúr települ.

Emlékezés egy nyár-éjszakára

Újra itthon

közel egy hete.
Ahogy az lenni szokott, nincs idő az élményeket földolgozni, számba venni, pedig most aztán igazán volna mit. Csík, Gyergyó, székely lakodalom, Parajd, Vásárhely.
Kolozsvár szokásos helyszíneinek rituális bejárása, a sok barát, a Magyar Napok történései. Az ócskapiac. Dés és Kajántó.

...
Újra fönt lakni a hegyen. A már kora őszt idéző esti borzongások. Dolgozni a szokott helyeken, a szokott nyugalomban. És főleg most Verespatak, a fesztivál, az elképesztő koncert és zenélés. Nehéz is volna mindezt szavakba foglalni, tartalékolni kell és élni, töltekezni belőle minél tovább.

Mert itthon korántsem minden a legnagyobb rendben. Alig egy hét telt el, s mennyi kellemetlen, riasztó, sőt tragikus dolog. Egy népdalénekesnő tervezett szereplése körüli felháborító és érthetetlen történések. Ez a minimum ellentmondásos helyzet a menekültekkel. Kiváló emberek távozása.

S nem megy a munka sem, pedig most úgy tűnik, tényleg nem lehet haladékokra számítani.

Dés

Így a fényképeket elnézegetve, szép kicsi város. A központ aránylag rendben tartva, a fontos épületek felújítva, a templom pedig egészen megigéző. Erdély-prospektusba, bédekker címlapjára illik, van benne valami maradandóságot sugárzó.
Egészében véve magyarországi kisvárosok rémlenek föl, távolról Udvarhely is, valami miatt.

Pedig az igazat megvallva, ott lenni kissé nyomasztó érzés volt. Bár én is fáradt voltam, űzve-hajtva szakadtam ki a kolozsvári forgatagból, kötelezettségekből.

Kihalt vasárnap délután, a buszmegálló mellett utcagyerekek verik egymást lelkesen. Az egyik mellém szegődik s a fél városon át nem sikerül leráznom. Amúgy barátságosan viselkedik, végig egy fura állathangot hallat, aminek nyomán ki kéne találnom, "cine face așa". A templomba persze bemenni nem tudok, még az is valami, hogy a gyönyörű kertbe bejutok. Román esküvői fotózás, a nagyszabású jelenethez mintegy Drakula-háttérként járul a gotikus templom.

Föl a temetőbe -- igazolódik a népdal első sora: "Magos a dézsi temető" --, s a kilátás a Szamos-völgyre valóban pazar. A temetőben némileg mások az etnikai viszonyok, a városban magyar szót nem hallok, igaz, az ember is kevés az utcákon.

Furcsa érzések kerülgetnek. Lényegében a román kultúra nyomában jöttem Erdélybe, kezdetektől nem tápláltam ellenérzéséket -- könnyű nekem, gondolhatták sokan --, s aztán Kolozsváron hosszabb időt eltöltve mintegy bele is szoktam a jelen helyzetbe, elfogadtam azt.

Láttam, milyen előnyökkel is járhat egy többnyelvű, többszokású közegben felnőni, élni, és sok tekintetben ez meg is változtatta az életemet, gondolkodásomat. Sokszor mégis nehéz. Megérteni, régi dicsőségünk hol késhet az éji homályban.

Kolozsvár, 2015

Végre itt, újra itt, s ebben már semmi különleges nincs. Jó értelemben. Végtelenül otthonos nekem ez a város, vakon is eltalálok bárhova s legalábbis a Belvárosban és hajdani lakóhelyeim környékén szinte minden szöglethez személyes emlék fűz. Jók, rosszak vegyesen. Eddig még csak félkábult séta volt a "kötelező" helyeken, de már most kezd helyreállni a világ. Ebben a városban még ma is Rend van, a Főtér szellemi erőtere örök és változatlan. Most épp a Rhédey-házban rovom e sorokat, én, a napló romániai látogatója. Köröttem könyvhegyek, többek között az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, az Erdélyi Okmánytár legújabb kötetei. Közben tudósok jönnek-mennek -- kicsi menedék. Eszembe jut, itt hallgattam először a Popular Problems dalait. Ha lenne erő, meg kéne írni azt a tavalyi keserédes augusztust-szeptembert is, emléke most is kísért.

Meister Eckhart egy egész könyvet szentelt annak, hogy miként viseljük el az élet szorongattatásait, nehézségeit. Vagy harminc módszert vesz számba, amelyek itt-ott természetesen átfedik egymást. Az egyik legerősebb érve Eckhartnak, hogy Isten valójában a bajok, a szorongattatások idején van velünk, mérhetetlenül közelebb, mint az örömteli, felszabadult időszakokban.

Isten ilyenkor voltaképpen velünk együtt szenved.

Már saját megfigyelés, hogy az igazi megvilágosító erejű gondolatok is többnyire ekkor jönnek elő.
Például --
a körülöttünk lévő tárgyakat, élőlényeket, személyeket visszavezetni lényük lényegét képviselő transzcendens képükbe -- platóni Ideájukba --, tehát az eseti létezőt örök mivoltába visszajuttatni különleges képességekre vall. De vajon van-e olyan szellemi-lelki "eltévelyedés", amely legalábbis bizonyos esetekben, csak az Ideákat képes realizálni, a földi, esetleges, esendő változatot nem képes megérteni, elfogadni.

Vagy ez a Költő, a Művész egy típusának jellemzője? Olyasmi ez, mint Baudelaire-nél Az Albatrosz?

Vasko Popa: Farkasszemek

Mielőtt megkereszteltek egyik
testvérem nevét kaptam meg
kit az anyafarkas szoptatott

Nagymama egész életében kisfarkasnak
hívott a maga világosszőke
vlach nyelvén

Titokban nyers hússal
etetett
hogy falkavezér lehessek

Elhittem
hogy szemem izzik majd
a sötétben

De szemem nem világított
biztos azért mert még nem érkezett el
az igazi sötétség

Versbe egy fölösleges szót se

Álmomban gyakran vezetek autót. Némi tartással, de mégis felszabadultan, könnyed mozdulatokkal, remekül, ráadásul teljesen ismeretlen utakon. Valaki azt mondta, ez jó jel.

A tanulmányok alatt, az igazat megvallva, többnyire életveszélyben éreztem magam s az oktatómat, de végül aztán sikerült valamelyes gyakorlatra szert tenni, s aztán ezt a nem túl magas színvonalat megbízhatóan hozni a vizsgán. Elsőre sikerült, állítólag ez nem rossz, de persze szerencse kérdése is. Aztán két évig ilyen-olyan okokból semmi -- ma pedig újra a kormánynál, immár a valóságban. Tanulságos önmegfigyelés, a görcsös mozdulatok már egy fél óra után elsimulnak, valahonnan a háttér mélyrétegeiből előjön, amire már nem is gondolnánk, hogy ott van ; az elfeledett, de rég automatizálódott mozdulatok. S már nem gondolkodni, tenni, ami magától jön. Meglepni, felülmúlni önmagunkat.

Vita Nuova

Tolnai leltár

Három csodaszép nap egy kicsi Tolna megyei faluban, A.-val és M.-mel. Az egész fényét emeli, hogy talán már nem is lesz több vakáció az idén. A mesebeli dombok ("Isten vajaskenyere"), a hasonlíthatatlan csönd és nyugalom, az esti fröccsözések... Mennyi téma, amelyekre év közben se idő, se erő. Most is csak belekapunk ebbe-abba. (A sok-sok felmerülő emlék, micsoda múltja van már az embernek így harminc-közelben is. Néhány név és arc szinte beláthatatlan messzeségből dereng.) Egy valamikori ultiparti jelenlévő szelleme. Reggel fél 8-kor, fölkelve a lócáról, hogy rengett akkor alattunk a föld.

S most elsősorban, a svábok. Erdély kétségtelen hozadéka életemben ez (is), a fokozott affinitás a kisebbségi lét kérdései felé. Micsoda elképesztő és feldolgozatlan bűntény elüldözésük története. És mégis itt vannak, mind mennyiségben, mind aktivitásban messze túlszárnyalva elképzeléseimet. Gyönk, Varsád, Diósberény és főként Szakadát. Ritterwald ürmöse és borai, szerény kedvessége, múltmentő és jelen-gazdagító munkája, amely messze földön példaértékű lehetne.

Német szó, sőt igazából nem is német, valami elfeledett atlantiszi nyelv, amelyet az "őshazában" is már csak pár öregember ért. (Újabb lökés az Elnémulás-opera felé, ebben a korban alighanem a nyelvek tömeges elvesztése jelenti az egyik legnagyobb drámát.)

A haldokló, vagy inkább már halott illyési puszták, a romokban álló kastélyokkal és templomokkal -- valaha micsoda élet folyhatott itt. S a temetők. A régiek a történelem, az újak pedig már lassan saját személyes múltunk lenyomatai. J. bácsi sírja előtt megállva a szinte nevetségesen elfogódott, mégis helyükön lévő szavak. "Örülök, hogy itt lehetek."

"Ő is örül, hogy itt vagy", mondja A.

Köszönet mindezért... Csak néha azért fájdalom vegyül ebbe a végre-végre mégiscsak felhőtlen és gondtalan néhány napba. S nemcsak arra gondolva. Jó lenne egy ilyen hely. Az esély rá persze kevés, különösen, hogy ha még a meglévő lehetőségeket is elvétem.

(P. S. Valami azért nem tetszik nekem. Mikor legutóbb ugyanezen a tornácon üldögéltünk, víg kártyázás közepette, a rádió egész délután Cseh Tamás-dalokat játszott. Gyanús volt ez nekem. Akkor halt meg a Tamás. Most pedig... Karátson Gábor. Mi lesz itt? kérdezem én.)

palackposta 2010-ből

Emléki hirtelen úgy érezte, nincs olyan sok ideje, amennyire lassan él.

"Mindennek van eleje, közepe és vége."

Így szólt az atyai bölcsesség, s ebbe nehéz is volna belekötni. Már csak így van ez, akár megfogható dolgainkkal, akár fogalmainkkal, eszméinkkel.

Itt van például a biciklitúra: nem egészen az már, ami volt, s ez kicsit fáj, mégis természetes dolog. Hiszen az évek során a körülöttünk élő emberek jönnek-mennek, az utak szétágaznak, majd esetleg újra összetartanak. Eltűntek innen is sokan, akik most hiányoznak.

De így is azért, jó volt megint fölfedezni a valójában oly közeli, mégis ismeretlen tájakat, városokat. S mindezt már huszadszor, illetve részemről egy híján huszadszor, nem számolva az Erdélyben töltött nyarakat. E két évtized alatt sikerült egészen jól bejárni ezt a kicsi országot, úgy, ahogy más módon nem lehetett volna. Barátság, szerelem, sőt házasság szövődött ezekben a hetekben, s esténként megannyi világmegváltás. Egyszer még E. is eljött, élt még a közelben lakó nagymama. Ámulva ültünk a rohonci tó partján.

Vagy amikor Alsóörs felett, az akkor még létező, Miklós pincének nevezett helyen, a még süvölvény-Emléki nála jóval idősebb lányokat, fiúkat szórakoztatott, tőle meglehetősen szokatlan, harsány modorban. Aranykori pillanat volt, a poharakban halvány vörösbor, a társaság alatt közvetlenül a hegyoldal, végeláthatatlan szőlőkkel, kissé lentebb a Római Út, s a Balaton.

Erről s a címben foglaltakról hirtelen egy Balassi-vers is felvetődik: az "Idővel, paloták..." kezdetű. Nem kerestem most újra elő, de ez a meglehetősen modern szemléletű szöveg sorban hozza elő a földi világ múlandó tartozékait, hogy azután a végkicsengésben a Szerelem "örök és maradandó" voltát állítsa szembe ezekkel. Furcsa ez valahol: a szerelmet a legsérülékenyebb, illékonyabb érzések közt gondoljuk el általában. Nem tudom, hogy a vonatkozó szakirodalom mi mindent tárt föl ezzel kapcsolatban. Én csak valami homályos módon érzem, miért van mégis igaza Balassinak, hogy a Szerelem és az Öröklét valami titkos módon mégiscsak összekapaszkodik. Mély, szétszakíthatatlan és bensőséges viszonyban állnak egymással.

(P. S.: Mégsem ártott volna megnézni: "Csak én szerelmemnek, / mint Pokol tüzének / nincs vége, mert égten ég." ...)

Az idő

megíratlan maradt és ködszerűen üli meg a tájat és az elmét, s ez azóta is így van. Már régen, évek, talán évtizedek óta. Nem is köd ez, inkább valami borzalmas fullasztó mocsár, minden életet elpusztít, kiöl magában. Nem lehet tőle dolgozni, élni, sokszor még moccanni sem. Mennyi moccanatlan délelőtt és délután.
Mégis meg kellene próbálni föltámasztani ezt a jóformán halva született naplót?