Mióta Pleşu könyvét félbe-szerbe elolvastam, azon gondolkozom, lehetséges, hogy az egyház egy napon megfeledkezik az angyalokról? Már most alig esik szó róluk, mintha szégyellni kellene őket.

Elveszik ez is, mint annyi minden a tanításokból, hogy a menny ugyanolyan módon benépesült, mint a teremtett világ látható része, s hogy valami titokzatos módon nem vagyunk egyedül.

*

Március valamikor azt jelentette, hogy határtalan az élet.
EP azt írja valahol, hogy mindig fél, hátha ez évben elmarad.
Én miért tartok tőle most ennyire?
Most ezt az egy nap senkiföldjét, amely csak négyévente adatik meg, ezt a mát éreztem végtelennek, de közben irracionálisnak, földöntúlinak is.

Március 1...

*

Inscription on a Grave in Cornwall

WE HAVE A BUILDING OF GOD

AN HOUSE NOT MADE WITH HANDS

ETERNAL IN THE HEAVENS

WHERE THE SPIRIT OF THE LORD IS

THERE IS LIBERTY

Építsen az Égre házat

Ott nem éri semmi bánat

Isten távol van, de az angyalok karnyújtásnyira.

Lassan talán veszek magam elé egy szép nagy füzetet, és belevésem azokat a mondatokat, amelyek egy adott pontban fontosak voltak az életben. Irányt mutattak. Vagy csak később fejtettem meg őket. Belém ragadtak s folyton felbukkannak. Nem mind Marcus Aurelius-i tisztasággal fénylő aforizmák, néha egészen közhelyesen, vagy bugyután hangzanak.

UG: Semmi sem pótolhatja a dolgok csinálását.
és: A legegyszerűbb dolgok a legnehezebbek.

Zeusz: Az ember nem az agyával, a ceruzájával gondolkozik.
és: Arról lehet megismerni egy embert, hogyan magozza a cseresznyét.

FGyI: Ne legyél kényelmes, BS sem kényelmes, KGy sem kényelmes.

CsGy nekem, a munkámról: Jó az, amit csinálsz, csak olyan udvarias.
és egy interjúban: Át kell szúrni a léggömböt, hogy a valóságba jussunk. 

WA: Míg elgondolod a hangod, s míg leütöd, van közte egy fal.

PG: Keresd meg a legrosszabb tulajdonságod, dobd ki az ablakon, s meglátod vele tart a többi rossz is. Légy olyan, mint Fehérlófia.

BA egy kolozsvári utcasarkon kérdezte, mikor a magyar xeroxoshoz igyekeztem: Te mindig a könnyebb utat választod?

Legutóbb Márta néni idézte a pszichológusát: Figyelj oda, hogy mit csinálsz, mert abból kitalálhatod, hogy mit akarsz.

Péter

Már nem emlékszem pontosan, mikor ismertem meg Pétert, nagyapám nevelt fiát. 

Azt sem tudom hirtelen, pontos-e ez a meghatározás. Föl volt ő már nevelve -- a lehetőségekhez mérten --, amikor nagyapám ezt a második, nem túl sikeres házasságát megkötötte.

Meg kell nősülni, fiacskám, mi lesz veled, ha én meghalok, mondogatta a dédi, s aztán még élt, vagy harminc évet. De Nagypapa szót fogadott.

A későbbi élmények elhomályosítják a korai évek realitását. Péter voltaképpen okos, energikus fiatalember benyomását keltette. Tíz éves korom körül lehetett, már jó ideje zongoráztam, amikor Chopinről beszélt nekem, s XIX. századi költőkről. Talán történelmi témákról is. És egyáltalán nem mondott butaságokat, sőt.

Volt benne valami csibészes jelleg, amit kedveltem, ami szórakoztatott. Cukrásznak tanult és amíg az élete többé-kevésbé rendezett mederben folyt, jól művelte a szakmáját. Remek süteményeket sütött, ezek külön programpontjai voltak a nagyapámnál tett látogatásoknak.

Közben azért féltem, sőt menekültem is tőle. 
Nagyon korán elkezdhetett inni, és vonzódni bizonyos szélsőséges eszmék iránt. Ez nagyon furcsa volt, nem volt ez nálunk szokás, se családi, se ismeretségi körökben. Maximum egy-két ártatlan vicc.

Az ilyenekből lettek a kisnyilasok, mormogta apám a bajsza alatt.

Egyszer csak feltűnt mellette egy lány, Csillának hívták. Kedves, keleties arca volt, mandulavágású szemekkel. És valami ősi brutalitással a tekintetében, de ez inkább érdekes volt, mint félelmetes.

Csángó lány volt, ráadásul moldvai. Bacău-Bákó mellől, Ferdinándújfaluból jött. Nicolae Bălcescuból. 

Domokos Máriának és Tánczosnak is fölcsillant a szeme, mikor ezt említettem nekik. Hiszen ez a falu Bogdánfalva kirajzása, a legarchaikusabb, sziszegő dialektus járta itt, középkori nyelv. Iszten szegitszen meg, édesz gyermekem.

Hát Csilla nem ezt beszélte. Bölcseszku -- Lükő monográfiájában így szerepel -- ma Bacău külvárosa. Érdje, Szászfenese. Átmentem rajta, a Marczibányi téri táncházban bizonyosan nem így képzelnek el egy csángó falut.

Fogalmam sincs, hogyan találkoztak. A lány nyilván szerencsét próbálni jött Pestre, akkor még csekélyke magyartudásával. Egy palacsintasütőben dolgozott Pesterzsébeten, ha jól emlékszem. 

(Mikor először láttam, azt kérdezte tőlem, szoktam-e videójátékokkal játszani. Én akkor már tudtam ezt-azt a csángókról -- az énekkönyvünk tele volt a népdalaikkal --, és ez a videójátékos ügy sehogy sem fért bele a képbe. 

Nem lehet, hogy ez valami másfajta csángó?)

Mindenesetre Péter életében felívelő korszak kezdete volt ez. A kétségkívül erős, öntudatos lány ráncba szedte. Házasság lett belőle, s egy szép kislány (egyetemista már azóta, fogorvosnak készül, ha jól tudom). 

(Csilla szüleire is emlékszem valamelyest. Jártak itt, sőt egyszer egy rakás csángó rokonnal együtt, de ezt már csak elmesélésből tudom. Hogy egy nagy szatyor paszulyt hoztak magukkal. Nem tudták, Magyarországon lehet-e majd kapni.

Állítólag azt is megkérdezték, van-e Budapesztában templom? Sajátos kérdés, mit is válaszoljon rá az ember. Csak hát nekik, mint kiderült, azt prédikálta a Jászvásárban kiképzett pap, hogy Magyarország az Ördög Birodalma, ahol már minden egyes templomot porig romboltak.)

Hosszabb távon a dolog mégsem működött, s ebben bizonyos, hogy nem a lány volt a hibás. Csilla egy napon fogta magát a gyerekkel, s elindult Torinóba, vagy 8 már ott élő testvére után.

(Egész csángó kolóniák vannak ebben az észak-olasz iparvárosban, mondják, talán több tízezren vándoroltak ki épp ide.)

Egy jó darabig egymás hegyén-hátán éltek ott, valami közös lakásban. Pár hónapig Péter is, de aztán nem találta a helyét, sem a városban, sem a tucatnyi ember "félig-román-félig-olasz karattyolásában", sem a megromlott családi közegben. Néhány külvárosi rémtörténettel jött haza, az asszony, a kislány pedig ott maradtak.

Nem is tudom, mikor váltak el, csak hogy aztán a gyerek már látni sem akarta az apját. Azóta, úgy hírlik, konszolidálódott az életük, saját lakással, autóval, munkahellyel…

A Péteré pedig megindult meredek lejtőjén. Alkoholizmusa, amire mind családi múltja, mind életkörülményei predesztinálták, egyre komolyabb méreteket öltött. Munkája általában nem volt, vagy ha igen, az első fizetésig, amíg azt el nem itta.

Összeköltözött nagyapámékkal, akinek emiatt kellett feladnia a pesti lakását, s kimenni Gy.-ra, ebbe a sefalu-seváros, Pest megyei porfészekbe. A velünk való kapcsolata is ekkor lazult meg.

Később jöttek a gyógyszerek is, alkohollal kombinálva. A pszichiátria, aztán egyre inkább a betegségek, cukorbaj, epilepszia ; a pénztelensége miatt beköltöztetett gyanús albérlők s még gyanúsabb nőszemélyek. Az utolsó kaput aztán az anyja halála tette be nála.

Mindez a szemünk előtt ment végbe, bár ezek a látogatások az utóbbi jó néhány (10-15?) évben egyre inkább csak az ünnepekre korlátozódtak. Nem kedveltük őt, az az igazság. Nem szerettük, ha átjött, az alkoholszagot, a buta és összefüggéstelen kérdéseket. Azt egyenesen vérlázítónak tartottam, hogy felnőtt férfiként a nagyapám kellett, hogy kiszolgálja. Főzött rá, pénzelte is bizonyára -- bár erről soha nem esett szó --, pedig a nyolcvanhoz közeledvén neki lett volna inkább szüksége segítségre. 

Péter két hete meghalt, 50 éves volt. Az MO-ás gyáli szakaszán találtak rá, elütötték. Napokig nem lehetett tudni erről, nem volt, ki azonosítsa. Utána derült csak ki, hogy a fél magyar internet tele volt a hírrel, s a sárkányos tetoválása fényképével (nem tudtam különben, hogy volt neki). Még a személyleírás sem igazán stimmelt. Most sem tudunk semmit, rendőrségi ügy lett.

*

Bárhogy igyekszem, nincs ennek a történetnek hiteles kifutása. Felforgatott, az tény, régi emlékeket és jelent. S nem is a legjobbkor (de mikor is lenne a legjobbkor?). Milyen sorsok között is élünk, K.Európa az K.Európa marad, értelmiségi családban és a Tower of Song-ban is. 

S az ilyen életekért végül nagyon keveset tehetünk, de megpróbálni, azt talán mégis meg kellene próbálnunk. Csak, hogy a saját sorsát végül mindenki megszabja, akkor is ha tesz érte, akkor is, ha nem, akkor is, ha sodródik. Nem tudom, nem tudom.

Szepesi Attila: Törött tükör

Szél hátán lovagolni,

ahogy Bolond Istók,

megpihenni ringó fűszál hegyén,

beállni a hangyák elszántan masírozó menetébe,

a hold körül visongó bőregerekkel körbe-körbe keringeni,

beleskelni egy éjszakai ablakon,

feleselni mindentudó baglyokkal.

Vagy inkább, öregedőben,

ahogy doktor Fauszt,

horgadtan bolyongani az idő

fekete labirintusában és
lesni éjféli órán, ahogy

miazmás gőzöket pöfékel

tégelyében a higany és a kén.

*

Szeretek csütörtök délelőttönként Sebő Bartók Rádiós műsorára ébredni. Ma Lantos Ivánnal beszélgetett, egy világjáró zenésszel, aki most épp egy bugaci tanyán él.

Lantos egyszer összeszedett néhány bolgár népdalénekes lányt Plovdivból, s Palestrina-kórusokat énekeltetett velük lemezre. Leforgattak ebből pár darabot a műsorban, elképesztően szólt. Még félálomban is sokkal világosabban lehetett hallani így a szólamokat, mint bármely átlagos, nyúlós kórus-előadásban. Ez lenne hát az igazi historizmus?

Eszembe jutott, hogy találkoztam én már ezzel a felvétellel, középiskolás koromban ; egy rossz magnóról hallgattuk egy karácsonyon, de akkor nem tett rám mélyebb benyomást. Most annyira el tudtam képzelni, hogy ez egykor valahogy így hangozhatott... Persze, ezt senki sem mondhatja biztosra. Mégis tudjuk, hogy amit tegnap Gyimesben táncoltak, azt nyolcszáz éve a Notre Dame előtt -- hisz visszanéz ránk egy kódex lapjairól --, és azért ebben van valami hátborzongató.

*

Érdekes emberekkel utazom a 5-ös-178-as buszokon. Kányádiékkal megannyiszor. Ma Szabó Miklóssal, a neves ókorkutatóval, akinek egyszer egy szemináriumára is jártam. Hirtelen belém villan, milyen érdekes lenne újrakezdeni az egészet, mindent... Egy életre beletemetkezni, mondjuk az etruszkok világába.

*

Vikárius szerint túl idillire sikerült festeni a dolgozatban Kurtág romániai gyerekkorát. Elfeledkeztem erről a interjúról. Vagy mindent idillire festek hát?

Ami ezt a kolinda-kórust is elindította, az az volt, hogy megkaptam Brînzeu tanulmányát a vocativusról, meg az is, hogy 80 éves korom alkalmából Lugos díszpolgárának javasoltak. A városi tanács nem szavazta meg. Mire azután a második menetben mégiscsak elfogadták, én már benne voltam a munkában. Attól, hogy visszautasították, még nagyobb kedvvel láttam neki. A kolinda emléke ugyanis ahhoz fűződik, hogy vernek. A tanévnyitó után bemegyek a gimnázium első osztályába és azt mondják, hogy délután háromkor kolinda-tanulás lesz. Azt hittem, hogy kötelező. »Mit keresel itt, te zsidó!« Akkor kezdtek el ütni, és ütöttek négy éven keresztül.[1]

---

[1] Varga: Kulcsszavak. Beszélgetés Kurtág Györggyel és Kurtág Mártával. 47.

*

Annyiszor előjön, hogy kezd érdekelni.
Mi lehet vajon ennyire izgalmas egy vocativus-dolgozatban?!

vegyes

Holnapra kellett volna lényegében mindent prezentálnom, s úgy érzem, egy romhalmaz tetején ülök, mégis nyugodtan, mindent elengedve.

*

Mikre nem bukkan az ember. Tíz éves korom körül rongyosra hallgattam ennek bakelit-változatát, még az is eszembe jut most, hol ugrott a lemez, melyik volt az a szó, amely időnként hússzor is elhangzott, ha nem löktem arrébb a tűt. Örvendek, hogy ma is hallgathatónak, frissnek találom, (némi modorossága ellenére,) ráadásul mindazzal az élményanyaggal telítve, ami azóta történt velem, azt hiszem, mindezért a gyarapodásért érdemes felnőni s nem gyermeknek maradni örökre --

*

A könyvtár kiállítást rendezett a híres szabadulóművész életútjáról. A bejáratnál western-fazonú postakocsi, az olvasótermek emeletén életnagyságú viaszbábu áll: a Művész Úr felborzolt hajjal, minden erejét megfeszítve éppen széttörni próbálja bilincseit. (Már ott van egy ideje, mégis mindig halálra rémülök, amikor meglátom.)

A vezetőség már mindent megtesz, hogy becsalogassa az embereket. (Napjában könyvtár-túra is szokott lenni. Olyankor hirtelen több tucatnyian lepik el az olvasótermeket. Tátott szájjal figyelnek minket, a lényeket, amelyek kezükben könyvet tartanak, 2016-ban.)

Már gyerekkoromban mély ellenszenvet tápláltam a szemfényvesztők iránt. Szeretnék látni kitéve egy embert -- szerintem sokunk okulására szolgálna --, aki a belső bilincseket töri szét, amelyek lélekben tartanak fogva.

*

Ijesztő, már járok ide annyi ideje, hogy észrevegyem az arcvonások lassú változását.

*

két szál kappan fürdik a napban
tengerparton oszlik az alkony
ferde a balkon -- a szálloda-ajtón
légbe kilépik az ember az égig
(SZD)

*

Minden mindennel összefügg, még Kurtág is Másik Jánossal --

*

...mint az mezei viragoc, mint az arnyekoc, mint az buburec czac ollyac vagyunc...

BP

Beckett

d'où

la voix qui dit

vis

d'une autre vie

*

pas à pas

nulle part

nul seul

ne sait comment

petits pas

nulle part

obstinément