Péter

Már nem emlékszem pontosan, mikor ismertem meg Pétert, nagyapám nevelt fiát. 

Azt sem tudom hirtelen, pontos-e ez a meghatározás. Föl volt ő már nevelve -- a lehetőségekhez mérten --, amikor nagyapám ezt a második, nem túl sikeres házasságát megkötötte.

Meg kell nősülni, fiacskám, mi lesz veled, ha én meghalok, mondogatta a dédi, s aztán még élt, vagy harminc évet. De Nagypapa szót fogadott.

A későbbi élmények elhomályosítják a korai évek realitását. Péter voltaképpen okos, energikus fiatalember benyomását keltette. Tíz éves korom körül lehetett, már jó ideje zongoráztam, amikor Chopinről beszélt nekem, s XIX. századi költőkről. Talán történelmi témákról is. És egyáltalán nem mondott butaságokat, sőt.

Volt benne valami csibészes jelleg, amit kedveltem, ami szórakoztatott. Cukrásznak tanult és amíg az élete többé-kevésbé rendezett mederben folyt, jól művelte a szakmáját. Remek süteményeket sütött, ezek külön programpontjai voltak a nagyapámnál tett látogatásoknak.

Közben azért féltem, sőt menekültem is tőle. 
Nagyon korán elkezdhetett inni, és vonzódni bizonyos szélsőséges eszmék iránt. Ez nagyon furcsa volt, nem volt ez nálunk szokás, se családi, se ismeretségi körökben. Maximum egy-két ártatlan vicc.

Az ilyenekből lettek a kisnyilasok, mormogta apám a bajsza alatt.

Egyszer csak feltűnt mellette egy lány, Csillának hívták. Kedves, keleties arca volt, mandulavágású szemekkel. És valami ősi brutalitással a tekintetében, de ez inkább érdekes volt, mint félelmetes.

Csángó lány volt, ráadásul moldvai. Bacău-Bákó mellől, Ferdinándújfaluból jött. Nicolae Bălcescuból. 

Domokos Máriának és Tánczosnak is fölcsillant a szeme, mikor ezt említettem nekik. Hiszen ez a falu Bogdánfalva kirajzása, a legarchaikusabb, sziszegő dialektus járta itt, középkori nyelv. Iszten szegitszen meg, édesz gyermekem.

Hát Csilla nem ezt beszélte. Bölcseszku -- Lükő monográfiájában így szerepel -- ma Bacău külvárosa. Érdje, Szászfenese. Átmentem rajta, a Marczibányi téri táncházban bizonyosan nem így képzelnek el egy csángó falut.

Fogalmam sincs, hogyan találkoztak. A lány nyilván szerencsét próbálni jött Pestre, akkor még csekélyke magyartudásával. Egy palacsintasütőben dolgozott Pesterzsébeten, ha jól emlékszem. 

(Mikor először láttam, azt kérdezte tőlem, szoktam-e videójátékokkal játszani. Én akkor már tudtam ezt-azt a csángókról -- az énekkönyvünk tele volt a népdalaikkal --, és ez a videójátékos ügy sehogy sem fért bele a képbe. 

Nem lehet, hogy ez valami másfajta csángó?)

Mindenesetre Péter életében felívelő korszak kezdete volt ez. A kétségkívül erős, öntudatos lány ráncba szedte. Házasság lett belőle, s egy szép kislány (egyetemista már azóta, fogorvosnak készül, ha jól tudom). 

(Csilla szüleire is emlékszem valamelyest. Jártak itt, sőt egyszer egy rakás csángó rokonnal együtt, de ezt már csak elmesélésből tudom. Hogy egy nagy szatyor paszulyt hoztak magukkal. Nem tudták, Magyarországon lehet-e majd kapni.

Állítólag azt is megkérdezték, van-e Budapesztában templom? Sajátos kérdés, mit is válaszoljon rá az ember. Csak hát nekik, mint kiderült, azt prédikálta a Jászvásárban kiképzett pap, hogy Magyarország az Ördög Birodalma, ahol már minden egyes templomot porig romboltak.)

Hosszabb távon a dolog mégsem működött, s ebben bizonyos, hogy nem a lány volt a hibás. Csilla egy napon fogta magát a gyerekkel, s elindult Torinóba, vagy 8 már ott élő testvére után.

(Egész csángó kolóniák vannak ebben az észak-olasz iparvárosban, mondják, talán több tízezren vándoroltak ki épp ide.)

Egy jó darabig egymás hegyén-hátán éltek ott, valami közös lakásban. Pár hónapig Péter is, de aztán nem találta a helyét, sem a városban, sem a tucatnyi ember "félig-román-félig-olasz karattyolásában", sem a megromlott családi közegben. Néhány külvárosi rémtörténettel jött haza, az asszony, a kislány pedig ott maradtak.

Nem is tudom, mikor váltak el, csak hogy aztán a gyerek már látni sem akarta az apját. Azóta, úgy hírlik, konszolidálódott az életük, saját lakással, autóval, munkahellyel…

A Péteré pedig megindult meredek lejtőjén. Alkoholizmusa, amire mind családi múltja, mind életkörülményei predesztinálták, egyre komolyabb méreteket öltött. Munkája általában nem volt, vagy ha igen, az első fizetésig, amíg azt el nem itta.

Összeköltözött nagyapámékkal, akinek emiatt kellett feladnia a pesti lakását, s kimenni Gy.-ra, ebbe a sefalu-seváros, Pest megyei porfészekbe. A velünk való kapcsolata is ekkor lazult meg.

Később jöttek a gyógyszerek is, alkohollal kombinálva. A pszichiátria, aztán egyre inkább a betegségek, cukorbaj, epilepszia ; a pénztelensége miatt beköltöztetett gyanús albérlők s még gyanúsabb nőszemélyek. Az utolsó kaput aztán az anyja halála tette be nála.

Mindez a szemünk előtt ment végbe, bár ezek a látogatások az utóbbi jó néhány (10-15?) évben egyre inkább csak az ünnepekre korlátozódtak. Nem kedveltük őt, az az igazság. Nem szerettük, ha átjött, az alkoholszagot, a buta és összefüggéstelen kérdéseket. Azt egyenesen vérlázítónak tartottam, hogy felnőtt férfiként a nagyapám kellett, hogy kiszolgálja. Főzött rá, pénzelte is bizonyára -- bár erről soha nem esett szó --, pedig a nyolcvanhoz közeledvén neki lett volna inkább szüksége segítségre. 

Péter két hete meghalt, 50 éves volt. Az MO-ás gyáli szakaszán találtak rá, elütötték. Napokig nem lehetett tudni erről, nem volt, ki azonosítsa. Utána derült csak ki, hogy a fél magyar internet tele volt a hírrel, s a sárkányos tetoválása fényképével (nem tudtam különben, hogy volt neki). Még a személyleírás sem igazán stimmelt. Most sem tudunk semmit, rendőrségi ügy lett.

*

Bárhogy igyekszem, nincs ennek a történetnek hiteles kifutása. Felforgatott, az tény, régi emlékeket és jelent. S nem is a legjobbkor (de mikor is lenne a legjobbkor?). Milyen sorsok között is élünk, K.Európa az K.Európa marad, értelmiségi családban és a Tower of Song-ban is. 

S az ilyen életekért végül nagyon keveset tehetünk, de megpróbálni, azt talán mégis meg kellene próbálnunk. Csak, hogy a saját sorsát végül mindenki megszabja, akkor is ha tesz érte, akkor is, ha nem, akkor is, ha sodródik. Nem tudom, nem tudom.