Tornai József: Bort és naplementét

Minden nap elindulok,

hegyre kéne mennem,

de mindig a rontás az

erősebb szívemben.

Egyik lábam belefut

szorongás bokrába,

a másik megcsúfol a

hócsúcsokat látva.

Átölelni a tetőt

volna orvosságom,

vonszolódom egyedül

mocsáron, síkságon.

Dühömben minden magast

kék iszappá vernék,

de gyáván csak kortyolok

bort és naplementét.

*

Minden nap itt ülök, az ancien régime által meggyalázott Várban. Rémesen nyomasztó ez az egész, csak hát már megszoktuk, megszoktam én is. S most még az ablakon kinézve sem látni mást, csak áthatolhatatlan, tejfehér ködöt, a hajnali háztetők sziluettjét.

De mégiscsak itt lenni a legjobb, hosszú hónapok óta. Minden áldott nap itt ülök, noha lényegében nem csinálok semmit. A gondolataim teljes mértékben máshol járnak, s a különböző problémák nemhogy segítenék, inkább lerontják egymást. Akár tíz percig is odafigyelni valamire már komoly erőfeszítésbe telik. Nincsen "munkába menekülés", nem is voltam erre képes sosem. Mindig csak akkor tudtam dolgozni, ha egyébként is valamelyest rendben mentek a dolgok. Abszurd módon mégis minden nap biztos vagyok benne, hogy majd másnap haladok, csak át kell ütemezni a dolgokat.

S tudom, végül aztán úgyis elkészül. Az ember egy bizonyos életkor után bármit (tetszőleges mennyiségű idő alatt) megír, megtanul, összehoz, összefércel stb. És ezzel a képességével vissza is él. Ha négy napja maradt egy fél disszertációra, akkor is ír valamit. Ír egy négynapos fél-disszertációt (politikusoknak ez még gyorsabban is megy). 
(Halkan mondva, talán még így se ír majd annyira rosszat. Hiszen okos ez a fiú, no meg vakok között félszemű.)

S amúgy meg nem áltatom magam, nyilván nincs ennek az egész munkának az égvilágon semmi jelentősége, se eseményében, se hatásában. A jelentőségét az adja, hogy mostani önmagamnak -- e hetekben, napokban -- ez problémát jelent. Aztán majd az egész, úgy ahogy van, megy a doktorgyár (copyright by wa) süllyesztőjébe, darálójába. A soha-senki-által-el-nem-olvasott oldalak tízezreit gyarapítandó.

Legfeljebb egyszer majd a magam számára összegezhetem mindennek a hozadékát, ami felmérhetetlenül nagy és sokféle. Ennek egyik része az, hogy közel kerültem egy csodálatos nyelvhez és kultúrához. 

És ez már az enyém, senki sem veheti el.

(Igaz, nem is nagyon van erre szándék.)

*

Az elme szabad állat, őtet sem lánccal,

sem kötéllel meg nem kötözheted.

Hanem mindenkor, éjjel és nappal mikor

alszunk álmunkban, csak elforog.

Bornemisza Péter

Fölszállt egy fiú a metróra, bozontos, dús szakállal. Egészen olyan volt a szakálla, mint Batthyányé. (Vagy még inkább, mint Can Togay-é, amikor Batthyányt játszotta.)
A Pillangó utcánál szállt föl, és a Deák téren távozott.

Lehetséges-e, hogy a szakálla öt megálló alatt félig megőszült?

*

Egy angol úr meglátogatja a budapesti Néprajzi Múzeum betlehemes kiállítását. Mélyen rácsodálkozik a kolindálásra és a turkajárásra, amelyeket a kiállítás kontextusként felmutat. Az úr egy nemzetközi kutatócsoportot szervez, amely az alakoskodó népszokásokkal foglalkozik. Ebbe verbuvál fiatal kutatókat, jó néhány érintett országból.
A múzeumban talán nem is tudják, mit mondjanak erre, de valaki felcsapja az éppen ott kallódó kolozsvári folyóirat decemberi számát...

Azt mondhatom magamnak, amit Füst Milán a Vackor írójának: Valaki Veled játszik.

*

Nem sok jót ígér egyik területen sem, bár mindig is tudtam ezt. 

Art is like love. There are no rules that you can learn. You always remain an absolute beginner. 

L. Cohen

megint kassák

(Valójában nem is számít az ének, csak hogy mi történt közben a pacsirtával.
Jobb pacsirta lett? Esetleg hozzá segítette ehhez az ének?

Életének lehullott forgácsa az ének.

*

De miről is beszélünk, nincs is ének.)

*

Van valahol egy kóan, lusta vagyok megkeresni.
Kérdezi a szerzetes:
-- Mesterem, van a házamban egy szép nagy darab kő, talán lehetséges, hogy faragjak belőle egy Buddha-szobrot?
-- Igen, lehetséges.
-- De nem, én azt hiszem mégis, hogy ez lehetetlen.
-- Igen, lehetetlen.

*

YouTube-haiku

Furulyaszó. A
sorok közül kihallom
lélegzetedet.

A tudományos munka lényege a rend keresése és felmutatása. De ott van-e az a rend a vizsgált anyagban és úgy van ott, ahogy megláttam? Megfordítva, ha én látom és úgy látom, akkor ott van.

*

Izgalmas esszét írt Nádas a januári Jelenkorba H. G. Adlerről, akinek verseit és fotóit, úgy tűnik, nemcsak én nem ismertem.

Érhető, amiket a provinciákról ír, bár ezek a dolgok teljesen más fénybe kerülnek, ha az ember a saját bőrén tapasztalja őket.

És lehet provinciában élni a centrum (vagy a viszonylagos centrum) kellős közepén is, ezek nem feltétlenül földrajzi meghatározottságok. Lélek és alkat kérdése inkább, végső soron önmagamtól függ.

Lehet vágyni is a provincia után, vagy el is lehet oda menekülni, mint -- más értelemben, de -- maga Nádas is tette.

És ma, a net korában, ahogy az összeköttetések lehetőségei egyre (rémisztőbben) sokasodnak és erősödnek, van, illetve lesz még centrum és periféria? Egyáltalán mi az, hogy centrum? A gazdasági, társadalmi, kulturális etc. élet főbb tendenciáinak eredője? A mai centrumok nagyon is a hanyatlás gócpontjainak tűnnek.

Egy viszonylag zárt, nyelvében és kultúrájában speciális enklávéból, a német nyelvű Prágából származott. Jörg Jungmayr és Hans Dieter Zimmermann munkái jóvoltából tudjuk, hogy milyen gazdag és rétegezett kulturális világ volt a prágai. Jelentős szellemi mozgalmak és mértékadó irodalmi divatok mégsem provinciákon, nem nyelvi kisebbségek körében élők között tenyésznek. Ezt józanul tudomásul kell venni. Egy nagy nyelv főárama ösztönösen idegenkedik a kisebbségi pozíciótól. Jobbára nem is érzékeli, hogy a centrum mozgalmain kívül létezik még pozíció. A provincia lépésvesztésben él a centrummal szemben, lomha, maga is folyamatos küzdelmet folytat a hátrányos helyzete ellen. Mégis mindig elkésik, mindenről lemarad. Olyan hagyományokhoz ragaszkodik, amelyeket rég el kellett volna hagynia. Unalmas. Olykor profétikus. Csontkonzervatív. Ám ha valamivel kisebb hévvel lépünk közel hozzá, akkor azért világos, hogy miért követi el e főbenjáró bűnöket. Álló nap nem csak saját magával foglalatoskodik, ezt a luxust nem engedheti meg, álló nap egy másik nyelven, egy másik kulturális közeggel érintkezik. A közös élethez olyan jellegű orientációs pontokat kell keresnie, amilyenekről a centrum a maga nyelvi és fogalmi önelégültségében álmodni nem merne. Miközben figyelemmel kell kísérnie a nyelvi főáramot, olyan idegen tárgyakkal kell dolgoznia, amelyek a főáram kulturális trendjei számára nem jönnek számításba. Figyelme már csak ezért is elüt a centrum figyelmétől. Megosztja a figyelmét. A hét minden napján egyszerre koncentrál és decentrál. Őriz, ápol, kerüli a feltűnést, kerüli az összeütközést, összehasonlít, egyeztet, elsimít, megért, elsajátít. Idegenkedik a destrukciótól, a rebelliótól, a deklarációtól. Mérlegel. Egy pillanatra nem veszítheti szem elől mások históriáit. A sajátját sem. A saját leggyalázatosabb tradícióit sem. Minden áron differenciáltnak kell maradnia. Szolgál. Aszketikus. Mindez persze csak a centrum szemében felesleges, a nyelv vagy a kultúra egésze szempontjából gyümölcsöző.

Amit a centrum nagy késéssel lát be, ha belátja egyáltalán, és nem löki félre végleg a nyelvi izolációban született teljesítményt.

*

Úgy tűnik, hetven év után sikerült oda is eljutni, hogy kétszázhúszezer sváb elüldözéséről szó essen. Eléggé elképesztő, mi minden feleslegestől is tudtuk félteni a nemzetet az elmúlt században. (Persze, visszanézve könnyű megmondani, mi a felesleges és mi nem az.)

Haza (Double)

egynegyedet se fordult a föld
azóta hogy jegenyéről gerlékről
s egyebekről írtam

(haza hazajutni
kiűzetni elkallódni
megkerülni örökké)

s most induljak el ismét
mint egy babonás tengeri farkas

nem három hónappal
de harminc esztendővel

valami jobb reményében
higgye-e az ember

engedd a távozót fogadd az érkezőt
így a kóanok bölcs mesterei
csak hogy én ebben...

*
a gerlefészek a mélyben landolt

hiába

e családban sosem kedvelték
az élő, eleven dolgokat

*

I. 19., A mai mérleg: az egyik lakásból ki, a másikba be, talán, aztán mégsem, de végül is nem éltem bele magam túlságosan. Közben elkészül végre a tanulmány, és egy másik, kevésbé kreatív, de szintén nagy munka ; a hittanon pedig az eddigiekhez képest sikerül sokkal mélyebbre ásni.

Sok mindent elterveztem az utolsó gerle- és jegenyenéző estére, mit fogok csinálni, miket fogok végre meghallgatni, aztán végül a fáradtságtól moccanni sem bírok már.

pohárral álmodom ismét / egy szilveszteri estén / hármat is kiejtek a kezemből  / az utolsót éjfélkor / a nagy koccintás után / a hármas metrón / jókedv móka kacagás / abbamarad / mintha elvágták volna / az ülésre roskadok /
c. vigasztal / objektív szomorúsággal / szomorú objektivitással / ne búsulj / gondolj arra / mennyi szép fatemplomot láttál / máramarosban / hát nem emlékszel / s végül te mindent megtettél / ejsze vasárnaponként / még szentmisére is eljársz / no / 
csak ne búsulj

*

To see broken glass in your dream signifies disappointments and negative changes in your life. Alternatively, it could be symbolic of an aspect of your life that is in pieces. You are unsure with how to proceed with your life. 

Dreaming of glass suddenly shattering symbolizes a major breakthrough in some area of your life. You have overcome some obstacle.

*

„Egyszer a következőt vetettem fel: valakinek van egy visszatérő álma, például azt álmodja, hogy amikor reggel kilép az ajtón, egy hatalmas fekete kakas jelenik meg. Van-e ennek valamilyen pszichológiai jelentősége? Többen azt mondták, hogy igen, van, sőt megpróbáltak ennek valamilyen jelentést, értelmezést adni (…). Azután hozzátettem: most tételezzük fel, hogy az illető nem álmában, hanem ébren, minden reggel, amint kilép a házából, találkozik egy nagy fekete kakassal. A kérdés az, hogy ennek van-e jelentősége az ő karakterét illetően? Mert ha azt mondják, nincs, akkor a másik esetben sincs. Az emberre az is jellemző, amit életében, ébrenléti életében átél, mert ontológiai értelemben nincs alapvető különbség az álomnak nevezett álom és az ébrenlétnek nevezett álom között.”

Hasta/II. LA

*

karátson gábor
öreg indián
szintén mesterem
és szintén halott

arra tanított
ne faggassuk a ji kinget a jövőről
nem ildomos

a jövő nem van
nem olyasmi ami 
csak úgy megtudható

a jövőt tesszük 
alakítjuk

azt is elárulta
hogy azért életében kétszer
ő sem tudott ellenállni

kilencvenben arról kérdezte meg
a szent könyvet
hogy mi lesz magyarország sorsa

s talán kilencvennégyben
de már mindenképp az elterelés után
arról hogy mi lesz a dunával

ehhez képest uramisten
én micsoda személyességekkel zargatom
a bölcs szellemeket

Irányjel: VII, si, A hadsereg

Ó hadsereg
Ó jósbeszéd
Öregkor üdve
Könnyű szép
Nincsenek
rossz előjelek

a maszk szól

A hadsereg
sokadalom
Bűvölő erőd
egyenesség
Aki a sokadalmat
egyenességre bírja
király lesz

Benső erőre visszhang válaszol
Szakadékban haladsz Együtt az árral
Minden veszedelmeken át
a nép ha követ
meglelted üdvödet
Miben lehetne látni még
kedvezőtlen előjeleket?

a kép szól

Föld mélyén
ha víz pereg
Jön a jön a 
hadsereg

Előkelő ember
tágas türelemmel
hordozza a nép
minden terheit
jusson eleség
műveltebb beszéd
mindenkinek itt
mindig épp elég

Tegnapelőtt vizsgáztak a gyerekek, mind szépen és ügyesen. A rettegett bővített akkordokat végül nem kérdeztem ki. Azt hittem, jót teszek ezzel, de végül kiderült, rosszul esett nekik: ha már annyit gyakoroltuk, szerették volna megmutatni az eredményét. Hogy mindenki megnyugodjon, a vizsga után még kaptak 1-1 diktandót...

Holnap jön a nyilvános rész, a darabjaik bemutatója, mindenki izgatottan várja már, én biztosan.

Az igazat megvallva, anno nem nagy lelkesedéssel vágtam bele ebbe az egész tanításba. Más tervek és vágyak fűtöttek. Úgy éreztem, ez egy újabb kitérő, egy újabb vargabetű, amely nem a centrumba segít eljutnom, hanem elsodor a lényegtől.

Aztán egy pontban azt vettem észre magamon, hogy kezdem élvezni a helyzeteket. A cseverészést a portásnénivel, a segítőkésznek bizonyuló kollégákkal. Megtanulni az érdekek diplomatikus érvényesítését a felettesekkel. És persze megszeretni a a nyiladozó gyerek-tekinteteket, azt hogy mintha fölnéznének rám, hogy várnak tőlem valamit. Hogy Á. már órákkal sorra kerülése előtt bejön derűsen jó napot kívánni, nem is tudom, talán ellenőrzi ilyenkor, hogy megvagyok-e még? Inspirálnak, folyamatos önvizsgálatra késztetnek, és arra, hogy bár csak hetente egyszer találkozunk, ne teljen el nap anélkül, hogy Zenével foglalkozzak.

Közben az én konzis mestereim részint már nincsenek is az élők sorában, mások már csak félig-meddig vannak itt. De akik még jó szellemi-fizikai állapotban, azok se taníthatnak már, egy buta és értelmetlen döntés következtében. Vajon átcsorog-e rajtam valami abból, amit nekem ideadtak?

Egy történet szerint, amikor Végh Sándor, a neves hegedűművész, tanár etc. meghalt, egy társaságban valaki felsóhajtott, mi lesz most, ki tudja még azt a maiak közül, amit Végh tudott? És akkor felpattant KGy, a zeneszerző, hát én, tudom!

Így kéne, valahogy.

*

Két kiegészítés a pokolról,
az egyiket Valaki mondja, álomban:

túl a szorongás 60 emeletén 
már nincsenek lépcsők
oda csak zuhanni lehet
ereszkedni nem

a másikat GP atya, a valóságnak nevezett álomban:

az Emberfia valóban leszállt a poklokra
de nem a tűzbe
csupán az előcsarnokba

hogy az ott várakozó lelkeket
felszabadítsa
a mennybe vigye

*

A legrosszabb az, hogy az elmúlt évek sok és sokféle nehézsége után már gyakran el sem hiszem, hogy jó megoldás, szép megoldás, működő megoldás is lehet, születhet. megszokja a szem meg a sötétet, ahogy Sándor bácsi mondja. Ez valóban probléma, de ezt legyűrni már önmagában nyereség.

*

A mostani álmaim nagyon valósághűek, nagyszabásúak, ugyanakkor félelmetesek is. Van egy táj, egy vidék, ahová újra és újra visszatérek. Dombok, mezők, fák, néha városi jelenetek emberekkel... mintha mindez úgy lenne összerakosgatva, Pest környékéből, a Jászságból, Tolnából, Kolozsvár tágabb vidékéből, Székelyföldből. Mindez teljesen eggyé kalapálva, külön rá se lehet ismerni az elemekre.

A minap valami falunap-szerűség volt, a díszlet hasonlított a Farkas utcai kirakodóvásárhoz, de a háttérben kedves, lankás vidék látszódott, lehetett volna Moldvában, vagy nálunk a Dunántúlon, de a feleki gyümölcsösökre is emlékeztetett. Lent a völgyben egy elhagyott gyárépületet renováltak trendi kinézetű fiatal képzőművészek, hogy műtermet, kiállítóteret alakítsanak ki ott maguknak.

A víg, mulatozó társaság viszont a jászsági rokonokból verbuválódott. Mind csak itattak sörrel, ami azonnal kiömlött, ahogy letettem a korsót az asztalra. Csak ömlött, egy fekete borítású szakdolgozatra és egy tanulmányra, amelyet a már megszűnt Holmiból másolt ki valaki. Sok kacat volt még az asztalon, egy néni árulta őket. Újabb sört kérek, az is kiömlik, a rokonaim harsányan kacagnak rajtam. Nagy nehezen veszem észre, hogy egy csálé korsót adtak nekem, amely nem képes megtartani a tartamát, így hát igazából először abból kéne újat kérnem a csapostól.

*

"A lot of sunlight, which I have always loved, and then just working, you know. Trying to answer some invitations to make something beautiful or significant or …anything at all, even if it isn’t significant or beautiful, just to make something. The inner voice seems to be saying: Make something!" lc mester

Pesten esik a hó, most már valóban, nagy pelyhekben és kitartóan. Kassák Lajosra gondolok és fejem fölött elröpül a nikkel szamovár.

*

Öt-hat éves lehettem, amikor apám kedvtelve szavalta A ló meghal... befejező sorait. S én kértem újra, meg újra. Olyan förtelmesen jó volt hallgatni a magyar avantgárd nagy alkotását, amilyen förtelmesen jók a Május 35-ben azok a -- nem is emlékszem már pontosan, micsoda -- furcsa összeállítású ételek-italok, a hússaláta, meg a málnaszörp...
Megdöbbentő volt, hogy ilyen is létezik, hogy ennyire szabad játékot lehet űzni a szavakkal.
S a kisgyermek végtelenül fogékony, ki tudja, mi mindent indított el ez akkor bennem, ami máig hat.

*

ó jaj

jaj

hozzám szakállasan és vakolatlan érnek el a csodák

2 × 2 = 4

csipkebokor nyílik ki mindenütt

de a modern lovaknak vasból vannak a fogaik

s aki reggel elindul nem bizonyos hogy estére hazaérkezik

az a legboldogabb akinek kifordítható a bőre

mert ki is nézhetne túl önmagán

amit fölállítunk az föl van állítva

de amit fölállítunk az nem jelent semmit

a folyók hajlandók darabokra törni ha sietni akarnak

az urak nem tudnak két lábbal lépni mint a verebek

tudjuk hogy az asszony elhagyja a párját

a majmok megnézték hátuljukat goldmann úr tükreiben és teljesen boldogok

talán ha sakkozni tudnék

de én semmihez sem értek igazán

a levágott disznó combjai ringlispielen ülnek a kirakatokban

én láttam párist és nem láttam semmit

szeretőm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson

anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől

nevetni akartam előttük de nagyon szégyelltem hogy

két nadrág van rajtam gatya nélkül

bizonyos hogy a költő vagy épít magának valamit amiben kedve telik

vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek

vagy

vagy

madarak lenyelték a hangot

a fák azonban tovább énekelnek

ez már az öregség jele

de nem jelent semmit

én KASSÁK LAJOS vagyok

s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

*

Az ideológiája meglehetősen távol áll tőlem (noha, ha valaki, ő valóban komolyan gondolta, s az elnyomottak, kisemmizettek oldalán maradt mindvégig).
Ami engem megfog benne, az az elementárisan feltörő tehetségből eredő erő, a svung, ami végtelenül kifinomult érzékenységgel-érzékiséggel párosul.

Csak hát Magyarországon mindent vastag, áthatolhatatlan rétegben takar el a politikum.
Gazdag nép, amely ilyen kincseket tékozol el.

*

Olyan vagyok mint a kisgyerek

aki játszott addig játszott

míg letévedt az ösvényről

most sír

az anyját keresi.

Esti dal 

Fiatal lány sétál a fák alatt

miközben halkan énekelget.

Én úgy hallom, csúf nevemet is

beköti éneke csipkéibe.

Így találkoztam veled szerelem

húsos rózsái közt virult a nyár

s hogy átléptem házunk küszöbét

magával vitt a lányka éneke.

Megpróbáltatások évadja 

Megvetette mindazt, ami van

a fényt is árnyéknak vélte

követelte, ami nincs.

Hosszú, kemény harc volt ez

árnyékkal és fantomokkal

aztán egy délután

hanyattdűlt a díványon

mint aki aléltan fekszik

a sivatag tüzes homokján.

Kiáltott

sírt

megölt társait kereste

s már önmagát sem

találta sehol.

„Válogatott versek” mottója 

Elértek-e oda verseim

ahová küldelek benneteket

nem tudom

nem tudom.

Elmondjátok-e

ki fiai, lányai vagytok

nem hiszem

nem hiszem.

De azért csak távolodjatok

súlyosan, mint az elefántok

nyílröpüléssel, mint a sasok

fénypáncélban, mint a halak

szelíden, mint a bárányok.

És daloljátok fennen

ég veled jó apánk

ég veled szegény öreg ember.

Ha én rigómadár lennék 

Ha én rigómadár lennék

szerelemről énekelnék

de én űzött ember vagyok

puha fészket nem rakhatok.

Ha erdei medve lennék

édes mézet szürcsölhetnék

de mivel hogy szolga vagyok

felettem a nap se ragyog.

Ha én futó betyár lennék

űzőimen bosszút vennék

de én olyan jámbor vagyok

ma vagy holnap éhen halok.

Veled vagyok

Előtted megyek

te én előttem

a koranap aranylánca

csilingel kezemen.

Hová mégy – kérdezem

feleled – nem tudom.

Siettetném lépteim

de te jobban sietsz.

Előtted én

te én előttem.

Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak

te nekem adsz csókot

aztán elindulsz szótlanul

és magaddal viszed életem.

Kegyetlen szépség

Élt egy ember

és keresztre feszítették.

Mindenki elfordult tőle

de hajnalonként

halott jobbkarján

egy sárga rigó

fütyörészett

messzehangzón.

Az érem másik oldala

aki dudás akar lenni

pokolra kell annak menni

ott kell annak megtanulni

hogyan kell a dudát fújni

*

De vissza is kell térnie onnan, s a pokol erőit megkötve, megregulázva, sőt megnemesítve, annyival magasabbra kell emelkednie, amilyen mélyre ereszkedett korábban. A Legnagyobb Énekes, Orfeusz is leszállt az alvilágba. A Sárkányon lovagló Garabonciás nem tesz mást, mint szolgálatába állítja a Bestiát, amely már nem Sárkány többé, hanem az emberi akaratnak szolgáló energia.

Az Emberfia is alászálla poklokra.

*

Kafka nagy pokoljáró (s a nyomában JA, Pilinszky…). Ezért is a huszadik század – az elszabadult pokol – egyik emblematikus alakja. 

Hogy mi is valójában a pokol? Kafka arra tanít, hogy az önmagamtól való teljes eltávolodottság, elidegenedettség. A sors keze rángat, nincs magamra befolyásom, vagy csak minimális. (A harcban közted és a világ közt…)

A lágerek is lényegében azért voltak pokoli képződmények, mert az embert tökéletesen megfosztották mindattól, ami emberré teszi, öntudatától, múltjától, jövőjétől, lett belőle egy számadat. (És a mai társadalom hogyan áll ezzel?)

*

Csodálom azokat, akik képesek szólni minderről, képesek kiírni magukból a rosszat. Én nem tudok, vagy csak mások szavaival. Nem tudok, az örvénylő gondolatokról, a feltörő érzéshullámokról, a földön némán elterülő karácsonyfáról, a családot szétverő gyűlöletről, a félhalott rokonokról.

Talán a zenében? 

Ahogy az itteni szövegeket visszaolvasom, az az érzésem, hogy lármacsapás mindez a tisztaság körül, talán álszentnek is tűnhet. Mégis, most is szeretném hinni, így az új év hajnalán, hogy felszálló időszak lesz ez valahogyan, s hogy… He shall purify.

*

Kafka-parafrázis: bele kell ugranom a tézisbe, ha arcom is szabdalja szét. S jobban örvendeni másfél oldalnak, mint máskor tízszer annyinak. Hát rajta, induljunk el végre a kolindálókkal, Plecat-o, plecat-u, Puternicu soare, Ioi Domnului Doamne...

Kafka-Fragmente

Akár egy őszi út: alig, hogy tisztára seperték, újra belepik a száraz levelek.

Rejtekek; Számtalanul! De menekvés egy van csak. Mégis: a menekvés lehetősége megint oly rengeteg, ahány a rejtek.

Aludni, fölébredni, aludni, fölébredni, nyomorúságos élet.

Egyszer eltörtem a lábam – ez volt életem legszebb élménye.

Balzac botfogantyúján: Legyűrök minden akadályt. Az enyémen: Legyűr minden akadály. Közös a „minden”.

Az igaz út ott vezet egy kötélen, mely nem a mélység, hanem szinte a föld fölé van kifeszítve. Mintha nem is arra volna ott, hogy járjanak rajta, inkább, hogy belebotoljanak.

Mocskos vagyok, Milena, mocskos végtelenül, azért csapok a tisztaság körül olyan nagy lármát. Senki se énekel oly tisztán mint ők, ott a pokol legmélyén, amit angyaléneknek hinnénk, az ő daluk.

Van cél, de nincs út: amit útnak nevezünk: habozás.

A harcban közted s a világ közt légy a világ párbajsegéde.

Már késő. Édesség: gyászé és szerelemé. Hogy Ő rád mosolygott a csónakban. Ez volt a legszebb. Egyre a vágy: hogy meghalj, és mégis tartsd magad – ez a szerelem.

Egy lány szemébe nézek – és nagyon hosszú szerelmi történet volt az, mennydörgéssel és csókokkal és villámlással. Sebesen élek.

Leopárdok törnek be a szentélybe, cseppig kiisszák az áldozati edényeket; ez ismétlődik újra meg újra; végül előre számítani lehet rá, a szertartás része lesz.

Tulajdonképpen… nem tudok mesélni, szinte még beszélni se; ha bármit mesélek, úgy érzem magam többnyire, mint kis gyerekek érezhetik magukat, amikor először próbálnak járni.

Vakított minket a holdas éj. Madarak rikoltoztak a fák közt. A mezők zúgtak. Kúsztunk, kígyó-pár a porban. (Tandori Dezső fordítása)