Versbe egy fölösleges szót se

Álmomban gyakran vezetek autót. Némi tartással, de mégis felszabadultan, könnyed mozdulatokkal, remekül, ráadásul teljesen ismeretlen utakon. Valaki azt mondta, ez jó jel.

A tanulmányok alatt, az igazat megvallva, többnyire életveszélyben éreztem magam s az oktatómat, de végül aztán sikerült valamelyes gyakorlatra szert tenni, s aztán ezt a nem túl magas színvonalat megbízhatóan hozni a vizsgán. Elsőre sikerült, állítólag ez nem rossz, de persze szerencse kérdése is. Aztán két évig ilyen-olyan okokból semmi -- ma pedig újra a kormánynál, immár a valóságban. Tanulságos önmegfigyelés, a görcsös mozdulatok már egy fél óra után elsimulnak, valahonnan a háttér mélyrétegeiből előjön, amire már nem is gondolnánk, hogy ott van ; az elfeledett, de rég automatizálódott mozdulatok. S már nem gondolkodni, tenni, ami magától jön. Meglepni, felülmúlni önmagunkat.

Vita Nuova

Tolnai leltár

Három csodaszép nap egy kicsi Tolna megyei faluban, A.-val és M.-mel. Az egész fényét emeli, hogy talán már nem is lesz több vakáció az idén. A mesebeli dombok ("Isten vajaskenyere"), a hasonlíthatatlan csönd és nyugalom, az esti fröccsözések... Mennyi téma, amelyekre év közben se idő, se erő. Most is csak belekapunk ebbe-abba. (A sok-sok felmerülő emlék, micsoda múltja van már az embernek így harminc-közelben is. Néhány név és arc szinte beláthatatlan messzeségből dereng.) Egy valamikori ultiparti jelenlévő szelleme. Reggel fél 8-kor, fölkelve a lócáról, hogy rengett akkor alattunk a föld.

S most elsősorban, a svábok. Erdély kétségtelen hozadéka életemben ez (is), a fokozott affinitás a kisebbségi lét kérdései felé. Micsoda elképesztő és feldolgozatlan bűntény elüldözésük története. És mégis itt vannak, mind mennyiségben, mind aktivitásban messze túlszárnyalva elképzeléseimet. Gyönk, Varsád, Diósberény és főként Szakadát. Ritterwald ürmöse és borai, szerény kedvessége, múltmentő és jelen-gazdagító munkája, amely messze földön példaértékű lehetne.

Német szó, sőt igazából nem is német, valami elfeledett atlantiszi nyelv, amelyet az "őshazában" is már csak pár öregember ért. (Újabb lökés az Elnémulás-opera felé, ebben a korban alighanem a nyelvek tömeges elvesztése jelenti az egyik legnagyobb drámát.)

A haldokló, vagy inkább már halott illyési puszták, a romokban álló kastélyokkal és templomokkal -- valaha micsoda élet folyhatott itt. S a temetők. A régiek a történelem, az újak pedig már lassan saját személyes múltunk lenyomatai. J. bácsi sírja előtt megállva a szinte nevetségesen elfogódott, mégis helyükön lévő szavak. "Örülök, hogy itt lehetek."

"Ő is örül, hogy itt vagy", mondja A.

Köszönet mindezért... Csak néha azért fájdalom vegyül ebbe a végre-végre mégiscsak felhőtlen és gondtalan néhány napba. S nemcsak arra gondolva. Jó lenne egy ilyen hely. Az esély rá persze kevés, különösen, hogy ha még a meglévő lehetőségeket is elvétem.

(P. S. Valami azért nem tetszik nekem. Mikor legutóbb ugyanezen a tornácon üldögéltünk, víg kártyázás közepette, a rádió egész délután Cseh Tamás-dalokat játszott. Gyanús volt ez nekem. Akkor halt meg a Tamás. Most pedig... Karátson Gábor. Mi lesz itt? kérdezem én.)

palackposta 2010-ből

Emléki hirtelen úgy érezte, nincs olyan sok ideje, amennyire lassan él.

"Mindennek van eleje, közepe és vége."

Így szólt az atyai bölcsesség, s ebbe nehéz is volna belekötni. Már csak így van ez, akár megfogható dolgainkkal, akár fogalmainkkal, eszméinkkel.

Itt van például a biciklitúra: nem egészen az már, ami volt, s ez kicsit fáj, mégis természetes dolog. Hiszen az évek során a körülöttünk élő emberek jönnek-mennek, az utak szétágaznak, majd esetleg újra összetartanak. Eltűntek innen is sokan, akik most hiányoznak.

De így is azért, jó volt megint fölfedezni a valójában oly közeli, mégis ismeretlen tájakat, városokat. S mindezt már huszadszor, illetve részemről egy híján huszadszor, nem számolva az Erdélyben töltött nyarakat. E két évtized alatt sikerült egészen jól bejárni ezt a kicsi országot, úgy, ahogy más módon nem lehetett volna. Barátság, szerelem, sőt házasság szövődött ezekben a hetekben, s esténként megannyi világmegváltás. Egyszer még E. is eljött, élt még a közelben lakó nagymama. Ámulva ültünk a rohonci tó partján.

Vagy amikor Alsóörs felett, az akkor még létező, Miklós pincének nevezett helyen, a még süvölvény-Emléki nála jóval idősebb lányokat, fiúkat szórakoztatott, tőle meglehetősen szokatlan, harsány modorban. Aranykori pillanat volt, a poharakban halvány vörösbor, a társaság alatt közvetlenül a hegyoldal, végeláthatatlan szőlőkkel, kissé lentebb a Római Út, s a Balaton.

Erről s a címben foglaltakról hirtelen egy Balassi-vers is felvetődik: az "Idővel, paloták..." kezdetű. Nem kerestem most újra elő, de ez a meglehetősen modern szemléletű szöveg sorban hozza elő a földi világ múlandó tartozékait, hogy azután a végkicsengésben a Szerelem "örök és maradandó" voltát állítsa szembe ezekkel. Furcsa ez valahol: a szerelmet a legsérülékenyebb, illékonyabb érzések közt gondoljuk el általában. Nem tudom, hogy a vonatkozó szakirodalom mi mindent tárt föl ezzel kapcsolatban. Én csak valami homályos módon érzem, miért van mégis igaza Balassinak, hogy a Szerelem és az Öröklét valami titkos módon mégiscsak összekapaszkodik. Mély, szétszakíthatatlan és bensőséges viszonyban állnak egymással.

(P. S.: Mégsem ártott volna megnézni: "Csak én szerelmemnek, / mint Pokol tüzének / nincs vége, mert égten ég." ...)

Az idő

megíratlan maradt és ködszerűen üli meg a tájat és az elmét, s ez azóta is így van. Már régen, évek, talán évtizedek óta. Nem is köd ez, inkább valami borzalmas fullasztó mocsár, minden életet elpusztít, kiöl magában. Nem lehet tőle dolgozni, élni, sokszor még moccanni sem. Mennyi moccanatlan délelőtt és délután.
Mégis meg kellene próbálni föltámasztani ezt a jóformán halva született naplót?