"Mindennek van eleje, közepe és vége."

Így szólt az atyai bölcsesség, s ebbe nehéz is volna belekötni. Már csak így van ez, akár megfogható dolgainkkal, akár fogalmainkkal, eszméinkkel.

Itt van például a biciklitúra: nem egészen az már, ami volt, s ez kicsit fáj, mégis természetes dolog. Hiszen az évek során a körülöttünk élő emberek jönnek-mennek, az utak szétágaznak, majd esetleg újra összetartanak. Eltűntek innen is sokan, akik most hiányoznak.

De így is azért, jó volt megint fölfedezni a valójában oly közeli, mégis ismeretlen tájakat, városokat. S mindezt már huszadszor, illetve részemről egy híján huszadszor, nem számolva az Erdélyben töltött nyarakat. E két évtized alatt sikerült egészen jól bejárni ezt a kicsi országot, úgy, ahogy más módon nem lehetett volna. Barátság, szerelem, sőt házasság szövődött ezekben a hetekben, s esténként megannyi világmegváltás. Egyszer még E. is eljött, élt még a közelben lakó nagymama. Ámulva ültünk a rohonci tó partján.

Vagy amikor Alsóörs felett, az akkor még létező, Miklós pincének nevezett helyen, a még süvölvény-Emléki nála jóval idősebb lányokat, fiúkat szórakoztatott, tőle meglehetősen szokatlan, harsány modorban. Aranykori pillanat volt, a poharakban halvány vörösbor, a társaság alatt közvetlenül a hegyoldal, végeláthatatlan szőlőkkel, kissé lentebb a Római Út, s a Balaton.

Erről s a címben foglaltakról hirtelen egy Balassi-vers is felvetődik: az "Idővel, paloták..." kezdetű. Nem kerestem most újra elő, de ez a meglehetősen modern szemléletű szöveg sorban hozza elő a földi világ múlandó tartozékait, hogy azután a végkicsengésben a Szerelem "örök és maradandó" voltát állítsa szembe ezekkel. Furcsa ez valahol: a szerelmet a legsérülékenyebb, illékonyabb érzések közt gondoljuk el általában. Nem tudom, hogy a vonatkozó szakirodalom mi mindent tárt föl ezzel kapcsolatban. Én csak valami homályos módon érzem, miért van mégis igaza Balassinak, hogy a Szerelem és az Öröklét valami titkos módon mégiscsak összekapaszkodik. Mély, szétszakíthatatlan és bensőséges viszonyban állnak egymással.

(P. S.: Mégsem ártott volna megnézni: "Csak én szerelmemnek, / mint Pokol tüzének / nincs vége, mert égten ég." ...)