"A világban élő ember nem láthatja Istent. Az Istenben élő ember tisztán látja a világot."

(Pilinszky János)

Alföld

A felhők: itt a legszebbek a világon.

*

Talán azért, mert sehol máshol nem látni ennyit az Égből.

*

A gondolat, ami ebben a földben gyökerezik: a leglaposabb banalitás, vagy a legmesszebbre mutató igazság.

Advent

„Bizony a szíved is kicsi jászol ha lenne,
Újra jönne az Úr s gyermekként megszületne.
Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben,
Elvesznél, hogyha nem jönne el a szívedben.”

(Angelus Silesius)

Czakó Gábor: Szent Erzsébet, a szerelem szentje

Huszonnégy esztendős korában meghalt. Nyugodtan, békésen: a Tapasztaló számára a halál boldog beteljesülés.
Utolsó napján ezt mondta ápolóinak: "Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni." Talán mind a ketten magyarul énekeltek. Már négy év múlva szentté avatták. Az egész keresztény világban tisztelik.
Misztikája ennyi: Jézus szeretetét tiszta örömmel elfogadni, viszonozni és továbbadni. Isten kifürkészhetetlen akaratából, kislánykorától kezdve ebben élt, és azon munkálkodott, hogy "vidámmá tegye az embereket." Mi sem állt távolabb tőle, mint az, hogy szentfazék legyen. A locsogóktól és az áskálódóktól rendre ezt kérdezte: "Szerinted, hol van most az Úr?" Megingathatatlan jóságának sugárzása megszelídítette rosszakaróit, s beragyogta férjéhez fűződő szerelmét, családját, szegényeit.

*

(...) E ráhagyatkozásban leszünk áttetszőek párunk, barátaink, s ha főnökök vagyunk, a nép számára. Az áttetszőségben tapasztalható az igazi szeretet, amely több érzésnél, föllobbanásnál, vágynál, mert "soha el nem múlik" (1Kor 13,8).
A mai válság megoldásának kulcsát kínálja nekünk a máig modern Árpádházi Szent Erzsébet, a világ szegényeinek védőszentje, az örök szerelmes.
Egyházunkban van védszentje a tűzoltóknak, az újságíróknak, a szőlészeknek, juhászoknak, csak a szerelmeseknek nincs, pedig ők vannak a legtöbben, és ők igazán mély, keresztény élményt élnek meg.
Van-e alkalmasabb személy Árpádházi Erzsébetnél arra, hogy szerelmi örömünkben-bánatunkban az ő közbenjárását kérjük?

Nietzsche: Így szólott Zarathustra

Zarathustra meg csak nézte a népet és ámult rajta. Azután így szólott: Kötél az ember, állat és emberfölötti ember közt feszül -kötél a szakadék fölött. Veszélyes átalút, veszélyes útonlét, veszélyes visszanézés, veszélyes borzongás és megtorpanás. Az a nagy az emberben, hogy híd és nem cél: azt szerethetjük benne, hogy az ember áttűnés és letűnés. Őket szeretem: akik nem tudnak élni, csak letűnőként, mert ők az általmenők. Szeretem a nagy megvetőket, mert ők a nagy hódolók s a vágy nyilai a túlsó part felé. Szeretem azokat, akik nem keresnek előbb a csillagok mögött okot rá, hogy elpusztuljanak és áldozatok legyenek: hanem a földnek áldozzák magukat, hogy a föld majdan az emberfölötti emberé legyen. Szeretem azt, aki szereti erényét: mert az erény a pusztulás akarása és a vágy nyila. Szeretem azt, aki erényéből formál hajlamot és végzetet: így erényéért akar még élni és nem akar élni már. Szeretem azt, aki pazarolja lelkét, aki nem kér köszönetet és nem is viszonozza: mert ő mindig ajándékoz és nem akarja megőrizni önmagát. Szeretem azt, aki szégyelli, ha neki kedvez a kocka és aki ilyenkor azt kérdezi: hát hamisjátékos vagyok én? -mert az ilyen pusztulni akar. Szeretem azt, aki igazolja az eljövendőket és megváltja az elmúltakat: mert ő a jelenen akar tönkremenni. Szeretem azt, akinek lelke sebzetten is mély, és aki valami kis élménybe is bele tud pusztulni: így szívesen megy át a hídon. Szeretem azt, aki bünteti istenét, mert szereti istenét, mert ő istene haragjába pusztul bele. Szeretem mindazokat, akik mint ólmos eső cseppjei: az emberek fölött úszó sötét fellegből szitálva hullanak, a villám cikázását hirdetik, és hírnökként enyésznek el. Lássátok a villám hírnöke vagyok én és ólmos esőcsepp a felhőből; a villám neve pedig: emberfölötti ember.

Vaskor

„Csak ne születtem volna e most élő ötödik rend embereként, meghalni előbb, vagy a messze jövőben élni szeretnék, mert melyben mi vagyunk, ez a vaskor.”

Hésziodosz

Julius Evola: A múló ember típusa

"...nem csupán türelmetlen bármiféle benső diszciplínával szemben, nem csupán irtózik attól, hogy önmagával szembenézzen, de képtelen minden komoly feladatra is; arra, hogy egy határozott irányt kövessen, hogy valamiféle jellemet mutasson. Egyrészt nem is akarja, másrészt nem is képes rá. Való igaz, érdemes megjegyezni, ez nem éppen az a fajta állhatatlanság, amely a saját érdek gátlástalan szolgálatában áll, nem mindig az, amely azt mondja: "Ezek nem azok az idők, amikor az ember megengedheti magának azt a luxust, hogy jelleme legyen". (...) Jelentőségteljes dolog továbbá, hogy a szétesett típus, amelyről beszélünk, egyre inkább megveti a lábát olyan területeken is, ahol a nép jelleme és a hagyomány kevésbé megfelelő terepet kínáltak számára (mindenekelőtt Közép-Európára és az északi országok utalunk, s bizonyos mértékben Angliára is), mind pedig olyan körökben, mint az arisztokrácia és a kézművesség, melyeknek tagjai egészen a legutóbbi időkig megőriztek még valamelyes benső formát. 

Valójában ugyanezen szétesés mentén helyezkedik el minden "mesterségbeli becsület" hanyatlása is, azé a becsületé, amely az erkölcsi tudat és egyfajta nemesség igen értékes kifejeződését képviselte a gyakorlat területén. Az öröm, hogy valamit saját művészetünk szerint állítunk elő, odaadással és tisztességgel, a legjobbat adván magunkból, a legalantasabb érdekeknek adja át a helyét, mely nem hátrál meg a hamisítás és a csalás előtt. Jellegzetesek mindezek között az élelmiszercsalások, amelyek mára egyre arcátlanabbaká és elterjedtebbekké válnak, s amelyek kapcsán nem csupán a gyakran vétkes felelőtlenséget kell észrevennünk, hanem pontosan a sunyi gerinctelenséget, a belső színvonal zuhanását, annak a tisztességérzetnek az elenyészését, amely régen a legalacsonyabb rendű céheket is jellemezte. (...) 

Említettük, hogy a jelenség nem csupán az erkölcs területére terjed ki. A megbízhatatlanság, a kibúvás a feladatok alól, a vidám felelőtlenség, a fesztelen inkorrektség a mindennapok életének banalitásaiban is megmutatkoznak. Ígérünk valamit -- hogy írunk, telefonálunk, érdeklődünk egy s más felől -- és nem tesszük meg. Nem vagyunk pontosak. Súlyosabb esetekben az emlékezet sem maradt kivétel: megfeledkezünk dolgokról, szórakozottak vagyunk, nehezen tudunk koncentrálni. A szakemberek egyébként konstatálták az újabb generációk igen csekély kiterjedésű és befogadóképességű emlékezetét, s ezt a jelenséget különféle idegenszerű és mellékes okokkal igyekeztek magyarázni; míg a valós okot az általános légkör vázolt módosulásában kell keresnünk, amely úgy tűnik, a lelki felépítés egészen kóros elváltozásáig vihet el. Ha pedig emlékezetünkbe idézzük azt, amit nagy éleslátással Weininger írt az erkölcsiség, a logika és az emlékezet összefüggéseiről, az emlékezet jelentéséről egy magasabb szinten, nem pusztán lélektani szempontból (az emlékezet szorosan összefügg a személyiség egységével, az időben való szétforgácsolódásnak, az idő áramlásának való ellenállással: tehát erkölcsi és ontológiai érvénye is van: az emlékezet különös megerősítése nem véletlenül képezte részét az előrehaladott aszkézis diszciplínáinak, példának okáért a buddhizmusban), érthetővé válnak egy efféle jelenség mélyebb következményei. 

Továbbá a múló ember típusának stílusához természetszerűleg tartozik hozzá a hazudozás, gyakran az ok nélküli hazudozás bármiféle valós cél nélkül (...). És ha valakinek ebből a típusból a szemére hányják az ilyesféle magatartást, vagy meglepődik, annyira természetesnek találja azt, vagy pedig sértve érzi magát és szinte hisztérikus türelmetlenséggel reagál. Nem szeretjük, ha "szekálnak" minket. Saját kapcsolatainak körében mindenki könnyen meggyőződhet az efféle neurózis felől, csak egy kevéske figyelmet kell szentelnie rá."

A telefon alkalmazás-kínálója feldobott egy Evola-könyvet, amely a Hegy, a Hegymászás metafizikájáról szól.

Engem mire tanított a Hegy?
Talán arra, hogy sose állj meg; ha megállsz, elszédülsz, leszédülsz, elfog a félelem;
a stagnálás egyenlő a süllyedéssel.

*

A jövő: a gyávák menedéke.
Ami egyedül van: a most.

Mulej Ġesù Kristu, Iben ta’ Alla l-ħaj, ikollok ħniena minni, midneb.

Ady Endre: A nincsen himnusza

A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen.

A Nyár fagyos jégverem,
A Tél hevitő hőség,
Piros virág a Bánat
S fekete a Dicsőség.

Bivaly-fekete a hó,
Fehér a szurok korma,
A Van csak egy rossz álom
S a valóság a Volna.

A Halál nagy dáridó
S kis stáció az Élet,
A Bűn szebb az Erénynél
S legszebb Erény a Vétek.

A méz maró keserű
S édes ize a sónak,
A Ma egy nagy hazugság
S az igazság a Holnap.

Nincsen semmi, ami van,
Egy Való van: a Nincsen,
Az Ördög a rokonunk
S ellenségünk az Isten.

Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.
Az Aranyszabály egy másik ráközelítésben: amit másokkal cselekszem: Önmagammal cselekszem.


*

Állítólag Honegger egyszer panaszkodott Stravinskynak, felkérést kapott egy olyan hangszerösszeállításra, amellyel nem tud mit kezdeni. Stravinsky azt válaszolta neki, képzelje el, hogy ő maga válogatta össze így a hangszereket.

*

Ezt az elvet ki kéne terjeszteni az élet minden területére.

Kung mester mondotta

A mester mondotta: "Amióta Cse zenemester elkezdte működését, a Kuan-csü dal refrénje mily magával ragadó, hogy betölti a fülünket?"

*

Egy alkalommal a mester éppen a zengőkövekkel zenélt Vejben, amikor a kapuja előtt egy ember kosárral a hátán elhaladt előtte, s így szólt: "Hogy csurig lehet annak a szíve, aki a zengőköveket üti!" Majd kevéssel később hozzátette: "Mily méltatlan is ez a makacssága, hiszen nem ismeri őt senki. Most azonnal fel kellene hagynia a tanítással! Még a Dalok könyvében is az áll: >Ha mély a víz, ruhástul kelek át rajta; ha sekély, ruhám térdig felhajtva gázolok bele<." A mester ekkor így szólt: "Mily biztos a dolgában! Nem volt még semmi gondja az életben."

*

Cse, a Lu-beli muzsikusok nagymestere Csibe költözött; Kan, a második étkezés muzsikájának mestere Csuba vándorolt; Liao, a harmadik étkezés muzsikájának irányítója Cajba települt át; a negyedik étkezés muzsikájának mestere, Csüe-je Csinbe ment át; a dobverő Fang-Su visszavonult a Sárga-folyó partvidékére; Vu, a kézidob pergetője a Han-folyó partjára költözött; Jang, a muzsikusok helyettes nagymestere és Hsziang, a zengőkövek ütögeője pedig egy tengeri szigetre vonult vissza.

Végül mindent megkapsz a Teremtőtől, amit kérsz. Nem egészen akkor és nem egészen úgy. Ebben állnak a problémák, ebben állnak a feladatok.

*

Ha mást kaptál: akkor valójában mást akartál.

*

Eckhart 700 év távlatából is világosan, lényegretörően és problémacentrikusan tud szólni. Egy valami tudja elhomályosítani, nagy erőfeszítéssel és tudományos apparátussal: a kortárs kommentár.

*

Hogy a világban elkülöníthessük mindazt, ami az Időfelettiség része, ehhez nem elég tanulni, kell hozzá valami beleérző képesség is.

*

Ellenszenv és undor a modernitás minden formájától.
Ez nem illik nemes emberhez. Ellenszenv és undor, egyben függés is.

*

"We must be able to see the woman in Sophia as well as Sophia in the woman." András László

Pulchritudo Dei infinita est

Oláh János: Elérhetetlen föld

Itt lakom, a barnasisakos dombok oldalán,

mint az ezüstbalta, olyan fehér a házam.

Kint esik az eső, az ágak között meg-megbotlik,

csontjai lehullnak a földre.

A szobámban ülök egy háromlábú széken,

körülöttem szerszámok porosodnak.

Gondolataimban, mint egy mély folyóban

lesüllyednek az emlékezés roncsai.

Ismertem egy kovácsot,

én is vertem a vöröslő patkót.

Tudtuk, milyen engedetlen a vas.

Néha kiültünk a küszöbre,

a térdünkre könyökölve

beszélgettünk.

Nem volt a szívünkben semmi,

ami kioltotta volna

az évszakok roppant illatát,

míg a domboldal

száraz füvei közül 

néztük a robogó fellegeket.

Eckhart mestertől tanultam, mint annyi mást. Mindenkinek teljesen eltérő a spirituális útja, teljesen eltérőek a feladatok.
Valakinek tán meg sem kottyan a hallgatási fogadalom, másnak iszonyú kihívást jelenthet az is, hogy ne mondjon ki egyetlenegy adott szót.
A léc mindenkinél máshol van. De a feladat teljesítése s az eredmény: egyenértékű lehet.

arcán siklik a víz

Metró

Buda Ferenc: Hóval jön húsvét

Hóval jön húsvét,
jácint helyett hoz jeget.
Jézus úr testét
dongják fagytűrő legyek.

Szél ríkat fákat,
szirmot szaggat, szétsöpör,
zúzdal gyenge ágat,
zöld bimbóra rátipor.

Légiós kaszárnya
ablakáig ér a hó.
Sziklasír szájára
visszahengerül a kő.

Annyira nehéz valakiben az ember helyett az Istent szeretni.

Álmodott mondatok (2017. IV. 17., hajnal):
"Szüntelen csúcson lehetett őt látni.
Mégis, könnyű prédája volt a mindennap áskálódó vadaknak."

*

Párhuzamos igazságok. Egymásnak meredeken ellentmondó állítások és azok tagadásának egyidejű érvényessége. Erről nem tudok lemondani, mert ilyen a világ.

*

Művészet -- Élet -- Tanítás. (LA-hommage)

A Játékok világa -- mennyiségüket, változatosságukat tekinteve -- végtelen. 

De ha már egyszer egy Játékot kiválasztottál, szigorúan tartsd magad annak szabályaihoz, s csak kivételes esetekben, alapos indokokkal szegd meg azokat.
Játékon belül ne ugrándozz: szabályról szabályra.

*

Kamaszkoromban évekig kerestem és csiszolgattam a gondolataimat -- miért is írok zenét. Szép hosszú, nyugodt tempójú, tartalmas mondatokat képzeltem el. Ma már sokkal egyszerűen fogalmaznék. Azért komponálok, mert ha huzamosabb ideig nem teszem, bele is őrülök.

*

Emléki hét és hét éven át rongálta a szemét olvasólámpák halvány fénye mellett.

Összeolvasott mindent, irodalmat, filozófiát, vallási munkákat,

hogy végül újra és újra fölfedezze: cáfolhatatlanul csak a meséknek, az archetípusoknak van igazuk.
Van Királyfi, Királylány, Hétfejű Sárkány, Boszorkánytanya, Sűrűerdő, Óperenciás tenger..., a többi csak: mese.

***

Olyan jó lenne, ha több maradna a hétköznapokra az ünnep fényéből.

Légy a lekvárban


Lélek

a Lét-Hálóban

*

(Kosztolányi-rontás)

Árny-emberek. 

Ha lennének is, nem voltak, sosem.

Ál-lét fekete bugyraiból 
kiszökött árnyak.

Álmokat kísértők.

Voltak? Hazugság, hogy voltak. 

Nem voltak, nem is lehettek, 

sosem. 

*

A tudat tű-pontossággal lát, észlel.

A test, a lélek, ezer csápjával beleverve a lét szövevényébe.

Az ösztönök, beidegződések alapján félsz-örvendesz-cselekszel.

A menekvés mégsem lehetetlen.

*

A dolgok saját természetük szerint csak romlanak, méghozzá óriási és rohamos mértékben.
Az erők óriási összpontosítására van szükség, hogy ezen változtass.

*

Négy módszer a kísértő szavak, gondolatok ellen,
Kaczvinszky József alapján

1. "Melléfigyelés" 

Tudatosan másra koncentrálsz, "melléfigyelsz" a zavaró szónak, gondolatnak

2. "Nyújtás"

Mondd ki magadban a kísértő szót, egy tagját nyújtsd ki a végtelenségig. Értelemvesztésében szétporlik a jelentése is.

3. "Nehézkességre összpontosítás"

Minden fogalomnak van egy súlya, nehézkedése. Összpontosíts erre. Előbb-utóbb a jelentés saját súlya alatt összeomlik.

4. "Szembenézés"

Az 1. mellett a legmagasabbrendű módszer.
Nézz szemtől-szembe a kísértő dologgal.
Figyeld meg, érzékeld Önmagadtól, a Valóságól való független voltát.
Figyeld meg a születését, tartsd fenn, pusztítsd el: 
irányítsd.

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Dsida Jenő: Templomablak

Szent-Iványi Sándornak

Kik csak az uccán
járnak-kelnek
szépséget rajta
nem igen lelnek,
kiváncsi szemmel
rá nem tapadnak:
csak egy karika,
szürke karika,
ólomkarika,
vén templomablak.

Rácsa rozsdás,
kerete málló,
emitt moh lepi,
amott pókháló, -
sütheti napfény,
sötét örökre,
mint világtalan,
bús világtalan,
agg világtalan
húnyt szeme-gödre.

De ki belép
a tág, iromba,
boltozatos,
hűvös templomba
s belülről pillant
ablakára,
megdöbbenten áll,
megkövülten áll,
elbűvölten áll: -

Nézz a csodára! -
Színek zengése!
Fények zúgása!
Mártir mosolya!
Szűz vallomása!
Kék, ami békül,
piros, mi lázad!
Magasba ragad,
a mennybe ragad
lángtünemény
és tűzkáprázat!

Ó, titkok titka:
a földön ittlent
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet
és harcot és békét! -
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét!

Sokat járunk a temetőbe mostanában, és nagy a gyanúm, hogy egyre többet fogunk. Elbúcsúzni drága emberektől, akik nélkül nem lennénk azok, akikké lettünk.
Előjönnek a régi történetek, anekdoták az elhunytakkal kapcsolatban, de ezek valahogy már nem az adott emberről szólnak, egyre távolabb kerülnek tőlük. Sokkal inkább: önmagukról beszélnek. A történet meséli önmagát. Újra- és újra. Mígnem kikeredik az egészből valamilyen megszilárdult alakzat, amely lehet érdekes, tanulságos, szórakoztató, elrettentő és sok más egyéb módon is hathat tovább, de az emberi minőség végtelenül bonyolult és kiszámíthatatlan természetét képtelenség föleleveníteni.

*

Azt hiszem, minden generáció elsiratja a nagy öregjeit, ez természetes. És mindegyik meg van győződve róla, hogy ő fogta meg a fonal végét és utána: az özönvíz.
Mégis azt hiszem, hogy a mi helyzetünk kivételes: úgy 1945 táján hatalmasat reccsent-roppant a világ. És csak hálásak lehetünk, hogy részben olyan emberek neveltek még bennünket, akik legalább szívhattak még némi levegőt az azelőtti világból.

*

"Időről időre el-eltöprengtem rajta: ki vagyok, mi vagyok én, s vajon mi értelme mindannak, amit művelek? Ma úgy gondolom: nem több s talán nem kevesebb – afféle rezgő húr vagy membrán vagyok ég és föld, ember és világ, ember és ember között. Ezért ha magamban beszélek is, szavaimat úgy alakítom, mintha mások is hallgatnák, mintha mások is hallanák, hisz a hangszer teste, a rezonanciaszekrény nem egyéb, mint a közösség, álljon bár hat-nyolc főből, tízmillióból – vagy hatmilliárdból. Sokáig abban a hiszemben éltem, hogy csak a magam erejéből jutottam előbbre. Ma már tudom: magasba mindenkor a mások szíve és karja emelt: Szüleimé, szeretteimé, felebarátaimé, anyanyelvem távoztuk után is elő apostolaié. Olykori vissza-visszahulltomért pedig egyedül csak magamat okolhatom." (Buda Ferenc)

el kéne szállni fecskemód

emlékszem

ez volt az a vers

melynek kapcsán

O. szarkasztikusan megállapította 

hogy hát azért Gyurkovics

úgymond

nem egy József Attila

de hát kire is mondhatjuk

hogy egy József Attila

különös 

kiszámíthatatlan

fecske-íve van verseinek

néha egy-egy 

káprázatosan jól elkapott sor

villanások

cikkanások

néha fulladozik a

banalitásokban

a földhözragadt közhelyekben

mégis mi az hogy

minden emberben fecske ül ?!

én szerettem ezt a jó kedélyű bácsit

ezt az aranykori szökevényt

hiányzik ő is

csak egyszer voltam a közelében

de az igazán 

a sors ajándéka volt --

Gyurkovics Tibor

Fecskekód

El kéne szállni fecskemód

csak nincsen hozzá fecskekód 

nem ismerem a jeleket 

villanydrótkottafejeket 

nem ismerem a csapatot 

amelyik eliramodott 

talán a csapat jelleme 

és kitartása kellene 

verdesni még a levegőt 

a tükörtengerek fölött 

és visszajönni ha a nyár 

megint fecskékért kiabál 

Jövök jövök! – azt mondani 

ahogy a fecskék hangjai 

Megyek megyek! – így fecsekül 

minden emberben fecske ül 

a fecskejaj a fecskekód 

el kéne szállni fecskemód.

Karinthynak van valahol egy mondata, miszerint korunkban megrontották a szavak becsületét. Nincs többé értékük.
Pláne gyanúsak a túlzások, mintha valamit elhallgatnának, kompenzálnának.
Pedig én nagyon kivételes esetekben használok csak túlzásokat, s merem állítani, hogy akkor értékük, komoly értékük van.