Elindulunk most szelíd tájakon,
nem is akarunk másfélékre érni.
Rímhelyzet jön: megnyugtató a régi,
mindig megújítható alkalom.
Hová is tartunk; kell-e mondanom.
Egy zökkenő már volt: egy átkelési
helyen; ilyen: két versszak közt a résnyi
fehér folyó – máris mutathatom.
Megyünk, szelíd barátaink, Te és én,
velünk-támadt útjelekre ügyelve
megyünk: örökmedvéink, Te meg én.
Hogy eddig hol voltunk? Az elején!
Most itt bóklászunk erre-valamerre.
S a végén hol…? A végén hol! A végén.
