I was born in chains, but I was taken out of Egypt

I was born in chains
But I was taken out of Egypt
I was bound to a burden
But the burden it was raised
Lord I can no longer
Keep this secret
Blessed is the Name
The Name be praised

I fled to the edge
Of the Mighty Sea of Sorrow
Pursued by the riders
Of a cruel and dark regime
But the waters parted
And my soul crossed over
Out of Egypt
Out of Pharaoh’s dream

Word of Words
And Measure of all Measures
Blessed is the Name
The Name be blessed
Written on my heart
In burning Letters
That’s all I know
I cannot read the rest

I was idle with my soul
When I heard that you could use me
I followed very closely
My life remained the same
But then you showed me
Where you had been wounded
In every atom
Broken is the Name

I was alone on the road
Your Love was so confusing
And all my teachers told me
That I had myself to blame
But in the Grip
Of Sensual Illusion
A sweet unknowing
Unified the Name

Word of Words...

I’ve heard the soul unfolds
In the chambers of its longing
And the bitter liquor sweetens
In the hammered cup
But all the Ladders
Of the Night have fallen
Only darkness now
To lift the Longing up

(Strada B. O.)
Abban a pillanatban, hogy betettem a lábam ide, az otthonosság mély érzése töltött el.
Mindig szerettem volna olyan helyen lakni, ahol a legtöbb tárgy fából van.

Elmúlt időkből

Amiről nem lehet beszélni, arról, tudjuk, hallgatni kell. 
Végképp nagyon nehéz beszélni, amikor a dolgok elrendeltetésszerűen vannak.

A maguk menetében.

Egyébként is, hogyan beszéljen az, aki a mindennapokban is csak dadog, keresi a szavakat?

*

Sehogy össze-nem-álló gondolat-szövedékek. 
A régiek pedig: mintha egy másik életből szólnának. 

*

Mindannak, ami történik veled, sőt Mindenkinek, aki megjelenik az életedben: szimbólumértéke van. 

       Ferenciek tere. Másfél sör a szürkületben. Volt osztálytárs. Jól menő cégnél dolgozik. Azt mondja, jó volt, amit korábban csinált, csak nem elég jó. 

       Kampa. Titeket irigyel az egész sziget. Egy nagy költő árnyékában, akiről W. egyszer azt mondta, érdemes lenne miatta megtanulni csehül. Hirtelen arra gondoltok, akár itt is maradhatnátok.

       A szatmári pap a bérmáláson. Nemcsak György, Mihály is összeköt: a Szamos, az Aranyos, a Rákos vidékét. Megtudom, hogy Mihály (arkangyal, de valójában: a Legszentebb Szeráf, a mennyei seregek vezére) földi megtestesülése: Szent György. Mint ahogy ünnepük is közel fél év távolságra található egymástól: szeptember 29--április 24.

       G. azt mondja, tanuljunk meg aratni, munkánk gyümölcsét betakarítani, ha már a szüleink nem tanítottak meg erre. (Bezzeg a hollandok...) Káeurópa: kapard csak a falat, és szenvedj, gondolj folyton folyvást arra, hogy kevés vagy. 

Pedig bizonyos időközönként valóban meg kellene állni. Felhőtlenül örvendeni mindannak, ami adatott. Minden kicsi, vagy nagy eredménynek. Mindennek, amire képes voltam.

*

Budapest. Mostanában, akár villamoson, vagy az utcán szétnézve, gyakran regisztrálom Nádas megfigyelését, miszerint egyre több a tetovált ember.

Gyerekkoromban szórakoztató volt nézni nagyapám karján az indiánfejet és a többi furcsa feliratot. 

Most: émelygés fog el, mintha valami új-törzsi világba keveredtem volna.

*

Álom. Visszatértek a kommunisták. Az újjászerveződött ÁVH alkalmazottai üldöztek. Tudtam, hogy rögvest házkutatás következik, időm megszámláltatott. 

Hazasiettem, és semmi mással nem foglalkoztam, minthogy leveleidet mentsem. Vagy egy folyóméternyit gyűjtöttem össze belőlük. Mind olyan szép piros-fehér-kék borítékban voltak, amilyenben anno a buszjegyet is kaptam Tőled.

Gondosan, élükre állítva egymásra helyeztem valamennyit, s végül a szekrény mélyébe suvasztottam őket. Ez a művelet talán egy óráig is eltartott. Nem értettem sehogy sem, hol késlekedhetnek az államvédelmisek.

Ennyi idő alatt hogyan nem jutottak már a nyomomra.

Azt sem értettem, se álmomban, se már félig ébren, vajon mi félnivalóm lenne e levelek miatt. Azt hiszem, csak biztonságban szerettem volna őket tudni. 

*

I've also studied deeply in the philosophies and religions, but cheerfulness kept breaking through.

Király László: Itt van az ősz

Évek óta halogatott selejtezés. Az ember belső és külső világa finoman, millió szálon kapcsolódik össze. Tisztán, rendben kell tartani mindkettőt. Nem szabad búvóhelyet biztosítani a használatlannak, a feleslegesnek, a porfogónak, a mérgezőnek. 

Idővel, hellyel bánj takarékosan. Csak egyszerűen és praktikusan. La Vita Nuova.

Egész nap ez a vers járt a fejemben, s a nyár megannyi felfoghatatlan csodája. Hetekig, hónapokig ülhetnék, tollal a kezemben, s nem érnék a végére. De még csak időm sincs, meg türelmem, tehetségem sem. 

Csak végtelen hálám.

Emlékszel Szászkeresztúrra, arra a verőfényes délelőttre? Hiszem, hogy Király László ült abban a szürke kocsiban!

*

Éppen ma 14 éves e szöveg, csak most tűnik fel:


Itt van az ősz,

kimossuk nyári dolgainkat.
Szekrénybe, fiókba rejtjük őket. 
Kimossuk izzadt ingeinket.
A nadrágot, mely őrzi az út porát.
Anyánk udvarán a táncoló kutyát.
A forró fényt, csábító kék eget.
Évit, ahogy távozó kocsiból integet. 
Eladott erdőt, tocsogó réteket.
Kimossuk, amit lehet s nem lehet.
A barátokat és a lányokat. 
Ami ajándék és ami áldozat.
A zúgó diófát is kimosom talán.
Orbán Jánost, ki félmeztelen táncol
a zetelaki írótábor asztalán.
Kimosom a kusza álmokat.
A látogatót, aki látogat.
A temetői ősi sírkövet.
Dúlt emlékben élő ősöket.
A nagyapát is és az unokát.
Ahogy a dombon lovagolnak át.
Kimosom a jövőm, a múltam.
Amit nem tudok s amit megtanultam.
Az írógépet, mely csupa rejtelem.
Aki jöhet s ki nem jöhet velem.
A félig írt regényt és a verseket.
Kimosom őket, mert tudom, hogy lehet.
Végül dolgom végezetten állok.
S boldogan: tavasszal mindre rátalálok!
Megjött az ősz – a szélnek foga van.
Bort iszom és kimosom magam.

2002. szeptember 16.

*

Este van, este van.

Anna lányom messze van.

Sétál a havas Mátrában,

akár a fény a kristályban.

Szívem összeesve van.

(Juhász Ferenc: Világító térszigetek, meteorzápor / 8.)

Ládafiából

Kassák Lajos

Angyalföldiek

Játsszunk mókás játékot,
te leszel a mackó,
én leszek a mókuska,
ágak közt csavargó.

Mókuslányka fülébe
akassz gyémántfüggőt,
neked pedig veszek én
ébenfa fütyüllőt.

Elindulunk világgá,
rézkarikát hajtunk,
sátorfánkra ezüstből
csengőket akasztunk.

Ha ruha kell, az is lesz,
napsugárból szőjük.
Ha ránk száll az alkonyat,
elbúcsúzunk tőlük.

Angyalföldi harangok
ne sírjatok értünk.
Vidám pesti gyerekek,
semmitől sem félünk.

Megözvegyült a hétfő, a hétfőnek is vége (megyek, mert más út nincsen)

Csoóri Sándor

Furulya-csonk a szánkon

Nagy László halálára

Ballagásodnak vége,

legszebb napunknak vége,

bicska hal meg a kézben,

haragos szádnak vége.

Esne a hó csak, esne

a Somló tetejére,

a Duna közepébe,

Margit vállára esne,

de a hónak is vége.

Botod fekszik a földön,

a botodnak is vége,

húsvéti sietséggel

jön a nagyharang érte,

jönne a föltámadás

hajadért, szent kezedért,

ujjad sebéért jönne,

de már a föltámadás,

de már annak is vége.

Megözvegyült a hétfő,

a hétfőnek is vége,

mindegyik napunk most jut

korai özvegységre,

minden magaslat, álom

s hópapír fehérsége.

Versek vaddisznó körme

nem hagy több nyomot rajtuk,

a nagy kalandnak vége.

Bujdosóm, jobbik felem,

a vadonunknak vége,

nem jövünk többé össze

mosolyod ünnepére.

Halál-síkságra értünk,

a védhetetlen rétre,

furulya-csonk a szánkon,

himnuszod, indulóid –

de már ennek is vége.

Magyarország halottja,

te, bazalt szemefénye,

a zsuzsannás világnak

balassis jó vitéze,

meggyfában ember-meggyfa,

vércsében ember-vércse –

vendégként vár a tenger,

de már a várakozás,

de már annak is vége.

Sirat a volt-szeretőm,

sirat a mostani is,

haja országos gyászban

utcámon végigúszik –

hova megy, nem is kérdem,

halálod eltilt tőle,

megyek ezüst fejedhez,

szíved kihűlt helyére,

megyek, mert más út nincsen,

minden más útnak vége.

CsS in memoriam

Rejtett önarckép

Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.

Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?

Metszett szemmel csak mosolyogtam:

röpdösött bennem egy madárhad.

S a szárny is voltam és az ég is,

arcomon túli arc a kékben;

öklöm a Holdban: görcsös fétis,

dúlt néger-isten a mesékben.

Amit megéltem: az voltam én,

naponkint más jaj, más öröm,

a halál közelében nagy szél,

nyársuhanás és hóözön;

kihantolt hadseregek csontja

ott, ahol a kamillásrétek

emlékezve és undorodva

ágyús telekbe visszanéznek.

Bakonyerdő a vállaimnál,

Prága és Varsó homlokfénye,

ezeresztendős eső sétál

elém egy májusvégi éjben

s elázom benne, csontig ázom,

borzas pünkösdirózsás férfi,

vándor-arcom a másnapi szél

napos égboltra kicseréli.

Az elmulasztott utak

Sütő Andrásnak

Istenem, az a sok elmulasztott út

Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám

rajtuk a földet. Sárga rekettyefény

járna előttem várostól városig

s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák.

Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok

erdőben kallódó cipői jönnének velem

tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja,

jól belehúzva egy csillag homlokába,

sötétbe borítana előttem országokat.

Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos

gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön?

Fogam közt szikrázó aranypénzzel

az elrabolt temetőket kutatnám föl

s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva

a fejszével levágott fejekről, ha már az élők

szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták

csikorognak… Istenem, az a sok elmulasztott szó

és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a

kanyart-jelző, élénk rekettyefény a királyhágói

meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út

számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt

ösvény is csak a szívekben visz föl, ahol annyi a kő

mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt?

"Tanulj szert tenni szíve titkára."

Andrei Pleşu: Tescani napló. Talán mint mű, mint kompozíció, nem is jó ez a könyv. Esik szét. Kicsit hebehurgya, sok a körbenjárás, helyenként zavarosak a gondolatok. Ha töredékeket írunk, ha kicsikből építkezünk, akkor is a végén ki kéne kerekednie valamiféle mű-teljességnek, akkor is egy ponton össze kéne "kattanniuk" a dolgoknak . Önleleplező az a bejegyzés, amelyben Pleşu azt fejtegeti, hogy nagy tanulmányt, esszét, vagy bármilyen nagy egybefüggő szöveget írni tulajdonképpen mindig hazugság, hiszen az emberi gondolat alaptermészete, hogy töredékes, felvillanó. És hogy akkor a tanulmányíró fáradtsága tulajdonképpen abban áll, hogy gondolatmenetet, történetet eszkábáljon oda, ahol nincs is.

Igen, de az emberi szellem egyik legnagyobb csodája mégis csak az, hogy formát, kiterjedést tudunk adni az (esetenként tényleg csupán felvillanó) anyagunknak. Nem tudom, nincs-e a szerző érvelése mögött egy szemernyi lustaság, szebben mondva valami latinos dolce-far-niente...

Szent Anzelm imája az utolsó lapokon gyönyörű, de kicsit mégis váratlanul jön, patetikusan hat, s farnehézzé teszi a könyv szerkezetét.

De mindez után már csak szép dolgok jöhetnek... hiszen ez a kicsi kötet mégis csak csodálatos. Az egyes gondolatmorzsák lenyűgözőek és hetek óta visszhangoznak bennem. Jelölgetni szerettem volna a legjobbakat vékony ceruzavonásokkal, de szinte mindet megjelölhettem volna (még a föntebb zavarosaknak tituláltakat is), s hát ahogy emlékszem, nem is volt nálunk ceruza, a szászföldi barangolások közepette...

Sorban jutnak eszembe a dolgok. Gyönyörű az az érvelés, hogy a Bűnbeeséskor valójában nem a Tudás lett elítélve, hanem az Isten-nélküli-tudás. Amikor az ember egymaga több akar lenni Teremtőjénél, amikor Egóját helyezi a középpontba.

A művészeti eszmefuttatások, az író demokrácia-kritikájának végtelen időszerűsége. Az életmű-típusok. Pleşu Constantin Noica gondolatát hullámoztatja tovább, miszerint egy-egy szerző munkásságát egyfajta legato köti össze. De azután megkülönböztet monokultúra- (Cioran, bizony, Kedves!) vagy épp kert-jellegű (Goethe) életműveket. Beszél arról, hogy rossz tulajdonságaink nem falak, hanem fényesre csiszolt tükrök, amelyekben megláthatjuk magunkat, vagy épp továbbvezetnek bennünket egy ponton. Ugyanígy viszont jó tulajdonságaink is viselkedhetnek falakként... 

Azon gondolkozom, hogy nálunk miért nincsen hasonló gondolkodó -- én legalábbis nem nagyon tudok ilyenről --, akinek a világában a mélyen megélt keresztény hit és egyfajta végtelenül kíváncsi megismerő-gondolkodó természet ilyen szépen megférne egymással. Nemcsak hogy megfér, egymást feltételezi a kettő. (Pilinszky eszünkbe juthat, de mégis teljesen más módon... Csak egy egészen nyilvánvaló különbség: Pilinszky mindig szenved, Pleşut életöröm hatja át...)

Most éppen egy nagyobb munka befejezésének ürügyén eszembe jutott mindaz, amit saját könyveiről ír. Illetve arról, hogy milyen funkcióval bírnak azok önnön életében. Nem valamiféle elérendő célként, szent dologként aposztrofálja őket, hanem mindet egy-egy probléma termékének tartja, amelyeket ki kellett dolgoznia magából. Amelyeken túl kellett lenni. Amelyektől meg kellett szabadulni.

S valóban, nem ez lenne a művészet valódi célja? Az alkotáson keresztül jobb emberré válni? Hiszen a művészi munka valóban könyörtelenül megmutat mindent. Teljes valójában látjuk magunkat mindabban, amit létrehoztunk.

S a legszebb, hogy rögtön vissza is kanyarodtunk az elejére, mindez választ is ad (még ha nem is teljes körű választ) az első bekezdésben fejtegetettekre...

Őszintén irigyellek Téged, hogy mindezt eredetiben is olvashatod!

Nekem is meg kéne próbálkoznom vele.

*

Valaki írta egyszer, valahol, hogy talán létezik Gárdonyinál nagyobb író, de az tény, hogy írásai olvasása után az ember mindig jót és megnyugtatót álmodik.
És azért valljuk meg, ez sem utolsó szempont...