Németh László: Magyarok Romániában

(XII. 1. margójára) 

Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Új kiadása: Marosvásárhely: Mentor kiadó, 2001.

24-25. „A történelemben-őstörténetben nemcsak az „apát”, az „anyát” is nyomozni kell. Titokzatosabb, de talán meghatározóbb! A beolvadt népeket, nemcsak a hódítókat.”

25. „A román nyelv mélyén én egy régi, eltűnt nép makacs szájtartását érzem. Az a két hang, amely csak a románban van meg, az ă és az â, valamint az u is, mely éppoly jellemző a románra, mint az olaszra az o, vagy az orrhangok a franciára, ennek a szájtartásnak a munkája a keletre vetődött latinban. A román szívesebben beszél a szája fenekéből, mint a szája tornácából, szinte a garatját is kölcsönveszi a szájnak, az ajka résivel viszont takarékoskodik kissé. A beszéddé tört hang a gégéhez húz, ahol keletkezett. Közelebb marad a mellhez, mint a fejhez, s ettől valami zsigeri, a szó jó értelmében vett állati mélységet, homályt és melegséget kap: szinte merő ellentéteképp a latin férfias és intellektuális határozottságának. Az Aurelianus légióit visszavonulni látó Duna örülhet partjain ennek a nyelvnek, melyben mintha az őstörténet ejtené hatalmába a legmagasabb történelmet.”

27. „A bukaresti utcai árus, mint a falun töltött gyermekéveinek mestere, a giurgiui vagy craiovai kikiáltó, belebődül a világba. A torka mélyéből kezdi, s úgy gurgulázza fölfelé. Egy pillanatra megijeszt, hogy panaszos vonításba fut ki a hangja, de a szó végére mégiscsak fölér a magasba. Itt elhagyja valaki, ott elkezdi, s emberbeszéd, autótülkök, villanyos- és kerékpárcsengők közt, mindabban a zörejben, melyből a nagyváros nesze összefolyik, mint tó vizében a fenékforrások meleg árama, bődülések szállnak fel panaszosan és végül mégis diadalmasan. Giurgiuban egy sátorkocsmában kezdetleges hegedű és kurta cimbalom kíséretével dalolt egy paraszt. Az is ilyen panaszos bődüléssel kezdte, s ugyanezt a bődülést hallottam viszont tízszer, húszszor a csodálatos lemezeken, melyeken zenetudós barátunk mutatta be népdalgyűjtését néhány nap múlva a Zeneszerzők Egyesületében. Ugyanő egy havasi kürtöt is megfújt akkor mulatságunkra, s nekem az volt a benyomásom: ez igen, ez az. Mintha a magányos hegyek csöndjébe belebődülő, emberkereső havasi kürt s az a románba halt régi nyelv, melyre a különös magánhangzók s a rikkancs madarak emlékeznek, a két pásztorbeszéd valaha egy sorban, egymást tanították volna. Városok, országok atmoszférájáról szokás beszélni – de az atmoszféra: levegő, s a levegő lehet illat, hőmérséklet, fény, szín, alak. A román atmoszféra számomra elsősorban hang volt.”

29. „A román sokkal gyermekibb nép, semhogy ebben az álarcosdiban és rizsporosdiban örömét ne találná.”

30. „Természetes, a románok is tudják, hogy a kisvárosi házikók s a bulvárok szakszerű kockaházai közt hiányzik valami. Az, amit nyugaton a hagyomány folytonosságának neveznek, s felénk, Közép-Európában szerényebben az átvételek folytonosságának nevezhetnénk.”

34. „A népkultúra sorvadásában, ha egyszer megkezdődött, nincs megállás. A megőrzésre egy mód van csak, ha emlékeiből a szellem (nem a törülköző és a fakanál), mint nálunk Ady, Bartók vagy Móricz műveivel, a műveltek, a műveltek kultúrájába szívódik fel.

35. „Hogy a Traján emlékoszlopán található dák ruhák azonossága, melyre a románok annyit hivatkoznak, épp ezen az alapon más folytonosságal is magyarázható, mint a vér folytonossága (vérrokonság helyett földrokonsággal, mely az egymást váltó népeket köti össze a közös kultúrtalajon), vezetőnk nem tért ki”

      „Szerény, de művész nép.”

36. „A román népművészet alaperénye az ízlés. Alapelemei egyszerű,, szögletes mértani vonalak. A virág ritka, s ha használja is, lehetőleg szögletekre töri. Egyszerű mértani formákat illeszt  összefolyó, könnyű és bonyolult díszítésekbe; színeket bátran és mégis tartózkodóan rak egymás mellé. A mértan lírája a román díszítés.. Az a nemes vér üt át a merev vonalakon, mely annyi kicsiny kézen és lábon és úrias madonnaarcon rózsállik át a nehéz munkában élő román parasztnép közt. Kicsit bizonytalan, engedékeny, elfolyó művészet, de benne van az a „karcsúság”, melyet vezetőnk a szász ibrikekkel szembeállított edényen kiemelt.

36-37. „Ha minden egyes műfajban fölül is múlja a románt a környező népek valamelyike, egyik sem ilyen sokoldalúan gazdag – népélet és népművészet egyiknél sem jelent ennyire egyet.”

37. „A hórával végződő mulatságunkat követő délelőtt Harry barátunk a Zeneszerzők Egyesületében 13000 dalra rúgó gyűjtésük legszebb lemezeit játszotta nekünk néhány órán át. Ez a gyűjtemény az, melyet a magyar tudósra bámulattal néző zenész szerint (az egyetlen magyar, akit Romániában csodálni hallottam) Bartók három héten át tanulmányozott, s könyve végén, mint rendkívüli, tudományosan még feldolgozatlan anyagot említ. Ritkán éltem revelációszerűbb órákat, mint a megunhatatlan lemezek alig érthető dalait hallgatva. Afrikait mondtam az elébb: nos, valóban, amit itt hallottam, az összefüggés volt a hazulról ismert népművészet s a régi afrikai kultúrák közt, melyekről Frobenius ír a Kulturgeschichte Afrikasban. Egy igazi, félig még ép történeti kultúra szólt itt, a fülem mellől – énekekben, melyekben a rituális drámák önkívülete nem halt el egészen. A lelkük üdvösségét féltő román parasztok, akiket Harry barátunk az ördögnek vélt fonográf előtt énekre bírt, nem úgy daloltak, ahogy mi vagy szilasi rokonaim a névestéken. Frunza verde, foaia verde, így kezdődik minden román dal – mintha ez a zöld lombot jelentő s más dalok emlékét, régi ihletállapotot idéző két ige volna az autoszuggesztiós bűvszó,

38. mellyel az éneklő román a költészet álmába altatja magát. S ebből az álomból szól az egész költemény, a stanzák, doinák, a hosszúra nyúló balladák, melyek közül egynek-egynek az előadás Harry szerint három órába is belekerülhet. A román ballada sokkal imbolygóbb, olvadtabb, mint a székely. A verssornak nincsenek oly határozott határai; hézagtöltő hangok töltik ki a szótagszámot, ismétlések, ajajok, la-la-lák, frunza verdék jönnek, amíg a következő részlet az éneklőnek az eszébe nem jut. Mint a román beszéd, ez is közelebb van a mellhez, a költészet alapállapotához, mint az értelemhez. S amennyire a lefordítottakból kiderült, míg a székely balladák drámák, ezekben sok a szimbolikával átszőtt mese. Nem ismerem a mese eredetéről szóló elméleteket, de például a kígyó és gyermek balladáját hallgatva elhittem volna, ha egy folklorista azt állítja, hogy a prózában mondott mese ezekből a teljes kultusz melegét és szimbólumát őrző, Nap-Hold szerelmét mondó mitologikus meseballadákból szakadt le a kultusz halványodásával, s a mese az a későbbi fok a próza irányába, ami a mi székely balladánkhoz hasonló drámai ballada a műköltészet felé. Ugyanez az ősiség, mondhatnám ősibbség rendített meg a siratókban is.”

39. „A román népnek még nem született meg annyira a Krisztus, pópái és vallásossága ellenére sem, hogy a pogányságát elfeledje. Miféle pogányság ez? Azt hiszem, nem egy bizonyos öröklött, hanem az a bizonyos ösztönös, amely a primitív lélekből nagyjából egyformán hajt ki, s melyet a magas kultúrák egy-egy irányba átnevelnek. Hogy fogta be Bizánc e merev, e lágy pogányságot; ezt szerettem volna kiolvasni az ikongyűjteményből, melyet Harry zsidó barátnője kicsiny dolgozószobájában elénk terített.” „A román fatemplomok nagy részét parasztok építették; ők faragták ki és ők festették az ikonokat is belé. Külön népi mesterei voltak az ikonfestésnek (…), akik a konstantinápolyi, majd az orosz bazilikák képeit utánozták a frunza verde bűvöletében élő lelkükkel s alázatos ecsetjükkel. A frunza verdét, a zöld lombot különben meg is találtam a régebbi, száz-százötven éves ikonokon, melyeknek maguk készítette, zöldben gazdag, halványabb színezése ízlésesen üt el az újabbak patikában vásárolt piros-kék színeitől. Engedelmes és mégis győzelmes képek ezek a paraszti ikonok. Fölvették a mozaikra a mozaikra kívánkozó, merev bizánci alakot, s valahogy – omló, mindent körülfolyó lírájukkal – mégis beszippantják. Húsevő növények, jut eszembe a füvészemlék, s az erdélyi magyarságra gondolok.
Kedves vitatárgy nálunk „sznobok és parasztok közt”, hogy mi a népművészet: lesüllyedt kultúrjószág vagy ősi népi termék. Ahelyett, hogy érvet rakunk érv ellen, ránduljunk le Romániába egyszer. Az itt látott népköltészet minden bizonnyal „ősi”. De miképp ősi? A legszebb szőttesek a tizennyolcadik századból valók; ez a román népművészet aranykora. Az ikonok közt ritka a néhány száz éves. A népénekesek által énekelt balladák közt – ugyanazzal a témával – ma sincs két egyforma. A népművészet műtárgyai, de a technikája is, jóval újabbak, mint képzeljük. Mi ősi hát? Maga a lélek. Romániába az Isten még ma is küld prófétákat.”

40. „Ez a Luput hívő románság eltanulta török hódítóitól a selyemfonalat, s Bizánctól a szentképet; de amit szőtt, festett, dalolt, azt a ma is élő őstörténet dalolta benne, mely annyira mély, elemi, hogy a civilizáció érintésére átalakulni sem tud többé – csak szétbomlani.”

43. „A nép gyermetegen romlatlan, s az úr gyermetegen romlott, annyira s úgy, amennyire csak a gyermek lehet.”

60. „Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák az iskolás gyerekek Pesten minden reggel és délben a Magyar Hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk és adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha. Mert egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg, hanem az a titokzatos hódítás, mely úgy ejti meg a földet, mint férfi a nőt. Erdély a legkülönb nő volt, akivel a magyarságnak itt Európában dolga akadt, s a kései utazó, aki komoly zöld szemei előtt járt heteken át, a méltatlan, legkülönb párját elvesztett hím szomorúságát érezhette: ez után a nő után már csak lefelé mehetek.”

83. A székely is faházban lakik, a román is, igaz. De a két ház: két egymásnak ellentmondó lélek. A székely ház belül is ház; bútorai éppoly tündéri szegénységgel építettek, mint maga az épület. A román ház kifelé komoly alkotmány, befelé keletiesen kibélelt fészek. Hálószobánk szép volt, és mégis fojtón idegen.”

Csanádi Imre:
Kitérő

Érnek körülötted, sárgulnak az évek;
szólítgat az ősz, már azt sejtik a sejtek;
a munka vivódás; ágyad se pihentet;
vijjogva fejedre rá-rácsap az önvád.

Hát erre jutottál? Nézed foga-hulló
ebként keserűen, mit tudnak a társak -
szégyellnek-e? szánnak? Elzúgnak előtted,
téged kikerülnek: érezd, lemaradtál.

Jobb volna hisz erdőn csörtetni mogorván,
megtépve kiülni egy árva oromra,
hogy még fölüvöltsd a csillagtalan égre
torkodba-gyülemlő farkas-zokogásod.

1954

Zene és élet: adott egy időkeret, amelyet bárhogyan (?) kitölthetek.

Ha nem épp megrendelés, csak kivételes események váltják ki belőlem az alkotást.

Szerelem és halál. Titkos történések.

Az első az élet kezdetét idézi fel, a másik a végét.

A két bűvös pont, amelyeken át érintkezésbe lépünk az Ismeretlennel.

Nincs ebben semmi új, valamire való művészetnek talán nem is lehet más témája e kettőn kívül.

Mégis, magamra vonatkoztatva ez még eddig sosem tudatosult.

*

Ez az év: földrengésszerű változások sorozata.

Kíváncsi voltam, mit tartogat még a végére.

Hát most elvesztem sorozatban a legfontosabb hőseimet. Nem gondoltam valaha, hogy ez majd ennyire megráz.

Ez már az élet, fiú, észre sem vetted? Indulj a harctérre, állj a kihullott vitézek helyére.

*

Egy név: Virány Gábor.

Boldogult serdülőkorunkban jól ismertük hórihorgas alakját. Az összes budapesti koncerten, könyvbemutatón, jelesebb ember temetésén ott volt. Ha valamiért -- nagyritkán -- egy estén két koncerten is megfordultunk, biztosak lehettünk benne, hogy mindkét helyen találkozunk majd vele.

Valószínűleg ez töltötte ki az életét.

Nem volt családja. Diplomája szerint muzikológus volt, de tudományos munkásságot sem hagyott maga után.

Páratlan volt memóriája. Az általa látogatott eseményekre sok-sok évtized távlatából is csalhatatlanul emlékezett. A legapróbb részletekre is.

Mindent tudott.

A pesti koncertlátogató közönség tagjai fel-felcsapták, mint egy lexikont.

Vajon mi volt az ismeretlen ráadás-szám, amelyet a zongorista játszott. Ő mindig készségesen válaszolt, én meg mindig nagyon sajnáltam ilyenkor.

2004 táján halt meg, váratlanul, hetven éves kora körül.
Én nem is értettem, hogyan lehet majd ezentúl Budapesten koncertet rendezni, nélküle…

*

Egy piros hátizsákban élek.

Van benne fogkefe, fogpaszta, dezodor, némi alsónemű, néhány könyv, egy Beethoven-szonáta-kötet…

Haza, otthon nincs, csak ez a hátizsák.

Nem érzem mégsem, egyáltalán, hogy ez gond lenne.

*

A medve lement a vízpartra.

Zavaros víz tükrében, évekig zavaros látvány fogadta, de a rezzenetlen, tiszta víztükör valós képet festett maga elé.

Meglepett
hogy ennyien ismerték

titokban tán azt szerettem volna

hogy más ne is tudjon Róla

mindez azért is lehetett

mert nem nagyon beszéltem

senkivel sem

rám gyakorolt hatásáról

és Alakjáról

az egész valahogy az én kis titkom maradt

*

valamikor írtam egy cikket

rövid tanulmányt

az Új lenyomat című

rövid életű internetes lapba

a 2004-es Dear Heather című

játékos, experimentális lemezről

melyet New York-ban vásároltam meg

még 2007-ben

messze nem a legtökéletesebb

de az én szívemhez

ma is ez áll a legközelebb

*

ott volt a szerelmekben

a csalódásokban

egy meghitt karácsonyi estén

és egy augusztusi édesbús várakozásban

kolozsváron

költő volt

és a mi prófétánk

nem ismertem senkit,

aki a sötétség korának

ilyen mély és értő krónikása lett volna

a világunk

a káoszba és a sötétségbe hull

így mondta tízezer ember előtt

legyetek boldogok

vezessetek óvatosan

s ha szeretteitek körébe értetek

örvendjetek nekik

ez minden amit tehettek

*

hálás vagyok hogy láthattam

anno budapesten

ahol úgy éreztem

on the other side of intimacy

mintha ugyanúgy hipnotizálna

mindannyiunkat

ahogy a The Favourite Game

egyik jelenetében tette

félelmetes módon 

magamra ismertem

a Beautiful Losers főszereplőjében

s annak egymásba olvadó lágy mondataiban

azt a regényt bárhová magammal vinném

ha az idő el nem sodorta volna

*

valamikor könyvet akartam írni róla

és még ma is azt hiszem

hogy azt a könyvet

csak én tudnám megírni

még ha végső soron

nem is róla

hanem önmagamról szólna

*

nincsenek szavaim

elment a próféta

a világ sötétebb lett

ahogy megjövendölte

sötétebb évről évre

napról napra

gondolatról gondolatra

*

I can’t forget

my Beautiful Loser

the Golden Voice

the little jew

who wrote

the Bible

---

Mesterek -- It Seemed the Better Way

Székely Magda

Mesterek

Száműzetésük idején

kiváltságképp velük lehettem

mert jelenlétükből jutott

lehettem azzá aki lettem

Aztán a történet fonákja

mindegy már mi volt az oka

amit elhagytak rám maradt

a tőlük tanult etika

Bármint esett később de mégis

mércét adtak és ideált

most egyes egyedül didergek

hogy nincsenek már ideát

Leonard Cohen

It Seemed the Better Way

It seemed the better way
When first I heard him speak
But now it’s much too late
To turn the other cheek

It sounded like the truth
It seemed the better way
It sounded like the truth
But it’s not the truth today

I wonder what it was
I wonder what it meant
At first he touched on love
But then he touched on death

I better hold my tongue
I better take my place
Lift this glass of blood
Try to say the grace

Morgen...

Várad, ódon villamosok városa.
Kolozsvárban van valami morózus, végtelenül méltóságos, ugyanakkor valami lusta, elterpeszkedett is. Úgy éreztem mindig, hogy ez nagyon illik hozzám.
Szélesek, vaskosak az épületek, bármely korból maradtak is ránk. Gondolj a Mátyás-házra (mennyire más, mint a budai filigrán házacskák ugyanebből az időszakból!), a piarista templomra, vagy akár a Főtér berendezkedésére.

Várad egészen más, lágyabb, finomabb, bohémebb, nagyvonalúbb, még rossz állapotában is. A Pece-parti Párizs. A második Budapest, aminek indult, hajdanán.

Ha a város, mint olyan, nőnemű (la città), akkor ma Várad egy Léda, túl a fénykorán.
Minden gyors és kissé őrült, mindeközben lassú, álmos és provinciális, és mindez nem mond ellent egymásnak.
Folyton csilingel a villamos. Van azért ebben valami otthonos.

Szeretem Őt is, csak még nagyobb távolságtartással.

Ó, nagyságos Ady Endre, hol lesz majd lakóhelyünk?

Fekete Győr István: Négy dal Nagy László verseire

Mekkora élmény volt ezt hallani, még 2002-ben!
S tanár úr ismét komponál, évtizedes kihagyás után. Megtiszteltetés egy programban szerepelni vele, a sors különös szeszélye folytán azonos műfajban -- vonósnégyesben.

Liliom-dal

Télen sírtál te vékony liliom,

torkodig felért a hó.

Aranyfoltos pázsiton, liliom,

hajladozni ugye jó!

Tünemények előtted játszanak:

fény s levelek sűrüi,

sárgarigó szárnya ha föllebeg,

delelő nap átsüti.

Alkonyatkor öldöklő angyalok

táncolnak a tűzfalon.

Alkonyatkor bújj hozzám, liliom:

vállam árnya: oltalom.

Én fekszem itt

Én fekszem itt a kihűlt földön:

eleven kincse még a nyárnak,

vétkek s rossz jelek rohamozva

édes húsomra idejárnak.

Igazán s végleg téged várlak,

érdes tüllben gyere lassúdan,

horzsolj végig s hagyj itt örökre

izzó kikerics-koszorúban.

Várom a havat

Hó essen, olcsó öröm,

vér-emlékű szememre hó,

könnyítsen csömörömön.

Hol vagy te tündökletes

energia, hol vagy remény!

Az ész hiába keres.

Üldöz egy üszök-sötét

hattyú, csőrében krónika,

hozza a holtak nevét.

Szívemtől hessegetem,

rekeszd el hazúg hóesés,

éltető hiedelem!

Virágok, veszélyek

Széllel, fűvel haragos napvilág,

izgalmak szilaj nevelője,

medve-álmom gyilkosa, gyere már,

hadd öltözök fel ünneplőbe.

Szívjak szerelem-fertős levegőt

zajban, viharzó fényben állva –

valami lázas zenebona kell

s lezuhan szívem dérszakálla.

Csak jókedvem fagyott el, nem a hit,

még fordítom sorsomat jóra,

kesely orcámon pirinyó sugár,

nekem viharkeltő ciróka.

Jőjj rám, te boldog rázkódás hamar!

Ha élek, hát legszebben éljek.

Gyönyörű, ha féktelen szól a szám:

nyílnak a virágok, veszélyek.

I was born in chains, but I was taken out of Egypt

I was born in chains
But I was taken out of Egypt
I was bound to a burden
But the burden it was raised
Lord I can no longer
Keep this secret
Blessed is the Name
The Name be praised

I fled to the edge
Of the Mighty Sea of Sorrow
Pursued by the riders
Of a cruel and dark regime
But the waters parted
And my soul crossed over
Out of Egypt
Out of Pharaoh’s dream

Word of Words
And Measure of all Measures
Blessed is the Name
The Name be blessed
Written on my heart
In burning Letters
That’s all I know
I cannot read the rest

I was idle with my soul
When I heard that you could use me
I followed very closely
My life remained the same
But then you showed me
Where you had been wounded
In every atom
Broken is the Name

I was alone on the road
Your Love was so confusing
And all my teachers told me
That I had myself to blame
But in the Grip
Of Sensual Illusion
A sweet unknowing
Unified the Name

Word of Words...

I’ve heard the soul unfolds
In the chambers of its longing
And the bitter liquor sweetens
In the hammered cup
But all the Ladders
Of the Night have fallen
Only darkness now
To lift the Longing up

(Strada B. O.)
Abban a pillanatban, hogy betettem a lábam ide, az otthonosság mély érzése töltött el.
Mindig szerettem volna olyan helyen lakni, ahol a legtöbb tárgy fából van.

Elmúlt időkből

Amiről nem lehet beszélni, arról, tudjuk, hallgatni kell. 
Végképp nagyon nehéz beszélni, amikor a dolgok elrendeltetésszerűen vannak.

A maguk menetében.

Egyébként is, hogyan beszéljen az, aki a mindennapokban is csak dadog, keresi a szavakat?

*

Sehogy össze-nem-álló gondolat-szövedékek. 
A régiek pedig: mintha egy másik életből szólnának. 

*

Mindannak, ami történik veled, sőt Mindenkinek, aki megjelenik az életedben: szimbólumértéke van. 

       Ferenciek tere. Másfél sör a szürkületben. Volt osztálytárs. Jól menő cégnél dolgozik. Azt mondja, jó volt, amit korábban csinált, csak nem elég jó. 

       Kampa. Titeket irigyel az egész sziget. Egy nagy költő árnyékában, akiről W. egyszer azt mondta, érdemes lenne miatta megtanulni csehül. Hirtelen arra gondoltok, akár itt is maradhatnátok.

       A szatmári pap a bérmáláson. Nemcsak György, Mihály is összeköt: a Szamos, az Aranyos, a Rákos vidékét. Megtudom, hogy Mihály (arkangyal, de valójában: a Legszentebb Szeráf, a mennyei seregek vezére) földi megtestesülése: Szent György. Mint ahogy ünnepük is közel fél év távolságra található egymástól: szeptember 29--április 24.

       G. azt mondja, tanuljunk meg aratni, munkánk gyümölcsét betakarítani, ha már a szüleink nem tanítottak meg erre. (Bezzeg a hollandok...) Káeurópa: kapard csak a falat, és szenvedj, gondolj folyton folyvást arra, hogy kevés vagy. 

Pedig bizonyos időközönként valóban meg kellene állni. Felhőtlenül örvendeni mindannak, ami adatott. Minden kicsi, vagy nagy eredménynek. Mindennek, amire képes voltam.

*

Budapest. Mostanában, akár villamoson, vagy az utcán szétnézve, gyakran regisztrálom Nádas megfigyelését, miszerint egyre több a tetovált ember.

Gyerekkoromban szórakoztató volt nézni nagyapám karján az indiánfejet és a többi furcsa feliratot. 

Most: émelygés fog el, mintha valami új-törzsi világba keveredtem volna.

*

Álom. Visszatértek a kommunisták. Az újjászerveződött ÁVH alkalmazottai üldöztek. Tudtam, hogy rögvest házkutatás következik, időm megszámláltatott. 

Hazasiettem, és semmi mással nem foglalkoztam, minthogy leveleidet mentsem. Vagy egy folyóméternyit gyűjtöttem össze belőlük. Mind olyan szép piros-fehér-kék borítékban voltak, amilyenben anno a buszjegyet is kaptam Tőled.

Gondosan, élükre állítva egymásra helyeztem valamennyit, s végül a szekrény mélyébe suvasztottam őket. Ez a művelet talán egy óráig is eltartott. Nem értettem sehogy sem, hol késlekedhetnek az államvédelmisek.

Ennyi idő alatt hogyan nem jutottak már a nyomomra.

Azt sem értettem, se álmomban, se már félig ébren, vajon mi félnivalóm lenne e levelek miatt. Azt hiszem, csak biztonságban szerettem volna őket tudni. 

*

I've also studied deeply in the philosophies and religions, but cheerfulness kept breaking through.

Király László: Itt van az ősz

Évek óta halogatott selejtezés. Az ember belső és külső világa finoman, millió szálon kapcsolódik össze. Tisztán, rendben kell tartani mindkettőt. Nem szabad búvóhelyet biztosítani a használatlannak, a feleslegesnek, a porfogónak, a mérgezőnek. 

Idővel, hellyel bánj takarékosan. Csak egyszerűen és praktikusan. La Vita Nuova.

Egész nap ez a vers járt a fejemben, s a nyár megannyi felfoghatatlan csodája. Hetekig, hónapokig ülhetnék, tollal a kezemben, s nem érnék a végére. De még csak időm sincs, meg türelmem, tehetségem sem. 

Csak végtelen hálám.

Emlékszel Szászkeresztúrra, arra a verőfényes délelőttre? Hiszem, hogy Király László ült abban a szürke kocsiban!

*

Éppen ma 14 éves e szöveg, csak most tűnik fel:


Itt van az ősz,

kimossuk nyári dolgainkat.
Szekrénybe, fiókba rejtjük őket. 
Kimossuk izzadt ingeinket.
A nadrágot, mely őrzi az út porát.
Anyánk udvarán a táncoló kutyát.
A forró fényt, csábító kék eget.
Évit, ahogy távozó kocsiból integet. 
Eladott erdőt, tocsogó réteket.
Kimossuk, amit lehet s nem lehet.
A barátokat és a lányokat. 
Ami ajándék és ami áldozat.
A zúgó diófát is kimosom talán.
Orbán Jánost, ki félmeztelen táncol
a zetelaki írótábor asztalán.
Kimosom a kusza álmokat.
A látogatót, aki látogat.
A temetői ősi sírkövet.
Dúlt emlékben élő ősöket.
A nagyapát is és az unokát.
Ahogy a dombon lovagolnak át.
Kimosom a jövőm, a múltam.
Amit nem tudok s amit megtanultam.
Az írógépet, mely csupa rejtelem.
Aki jöhet s ki nem jöhet velem.
A félig írt regényt és a verseket.
Kimosom őket, mert tudom, hogy lehet.
Végül dolgom végezetten állok.
S boldogan: tavasszal mindre rátalálok!
Megjött az ősz – a szélnek foga van.
Bort iszom és kimosom magam.

2002. szeptember 16.

*

Este van, este van.

Anna lányom messze van.

Sétál a havas Mátrában,

akár a fény a kristályban.

Szívem összeesve van.

(Juhász Ferenc: Világító térszigetek, meteorzápor / 8.)

Ládafiából

Kassák Lajos

Angyalföldiek

Játsszunk mókás játékot,
te leszel a mackó,
én leszek a mókuska,
ágak közt csavargó.

Mókuslányka fülébe
akassz gyémántfüggőt,
neked pedig veszek én
ébenfa fütyüllőt.

Elindulunk világgá,
rézkarikát hajtunk,
sátorfánkra ezüstből
csengőket akasztunk.

Ha ruha kell, az is lesz,
napsugárból szőjük.
Ha ránk száll az alkonyat,
elbúcsúzunk tőlük.

Angyalföldi harangok
ne sírjatok értünk.
Vidám pesti gyerekek,
semmitől sem félünk.

Megözvegyült a hétfő, a hétfőnek is vége (megyek, mert más út nincsen)

Csoóri Sándor

Furulya-csonk a szánkon

Nagy László halálára

Ballagásodnak vége,

legszebb napunknak vége,

bicska hal meg a kézben,

haragos szádnak vége.

Esne a hó csak, esne

a Somló tetejére,

a Duna közepébe,

Margit vállára esne,

de a hónak is vége.

Botod fekszik a földön,

a botodnak is vége,

húsvéti sietséggel

jön a nagyharang érte,

jönne a föltámadás

hajadért, szent kezedért,

ujjad sebéért jönne,

de már a föltámadás,

de már annak is vége.

Megözvegyült a hétfő,

a hétfőnek is vége,

mindegyik napunk most jut

korai özvegységre,

minden magaslat, álom

s hópapír fehérsége.

Versek vaddisznó körme

nem hagy több nyomot rajtuk,

a nagy kalandnak vége.

Bujdosóm, jobbik felem,

a vadonunknak vége,

nem jövünk többé össze

mosolyod ünnepére.

Halál-síkságra értünk,

a védhetetlen rétre,

furulya-csonk a szánkon,

himnuszod, indulóid –

de már ennek is vége.

Magyarország halottja,

te, bazalt szemefénye,

a zsuzsannás világnak

balassis jó vitéze,

meggyfában ember-meggyfa,

vércsében ember-vércse –

vendégként vár a tenger,

de már a várakozás,

de már annak is vége.

Sirat a volt-szeretőm,

sirat a mostani is,

haja országos gyászban

utcámon végigúszik –

hova megy, nem is kérdem,

halálod eltilt tőle,

megyek ezüst fejedhez,

szíved kihűlt helyére,

megyek, mert más út nincsen,

minden más útnak vége.

CsS in memoriam

Rejtett önarckép

Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.

Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?

Metszett szemmel csak mosolyogtam:

röpdösött bennem egy madárhad.

S a szárny is voltam és az ég is,

arcomon túli arc a kékben;

öklöm a Holdban: görcsös fétis,

dúlt néger-isten a mesékben.

Amit megéltem: az voltam én,

naponkint más jaj, más öröm,

a halál közelében nagy szél,

nyársuhanás és hóözön;

kihantolt hadseregek csontja

ott, ahol a kamillásrétek

emlékezve és undorodva

ágyús telekbe visszanéznek.

Bakonyerdő a vállaimnál,

Prága és Varsó homlokfénye,

ezeresztendős eső sétál

elém egy májusvégi éjben

s elázom benne, csontig ázom,

borzas pünkösdirózsás férfi,

vándor-arcom a másnapi szél

napos égboltra kicseréli.

Az elmulasztott utak

Sütő Andrásnak

Istenem, az a sok elmulasztott út

Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám

rajtuk a földet. Sárga rekettyefény

járna előttem várostól városig

s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák.

Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok

erdőben kallódó cipői jönnének velem

tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja,

jól belehúzva egy csillag homlokába,

sötétbe borítana előttem országokat.

Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos

gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön?

Fogam közt szikrázó aranypénzzel

az elrabolt temetőket kutatnám föl

s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva

a fejszével levágott fejekről, ha már az élők

szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták

csikorognak… Istenem, az a sok elmulasztott szó

és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a

kanyart-jelző, élénk rekettyefény a királyhágói

meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út

számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt

ösvény is csak a szívekben visz föl, ahol annyi a kő

mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt?

"Tanulj szert tenni szíve titkára."

Andrei Pleşu: Tescani napló. Talán mint mű, mint kompozíció, nem is jó ez a könyv. Esik szét. Kicsit hebehurgya, sok a körbenjárás, helyenként zavarosak a gondolatok. Ha töredékeket írunk, ha kicsikből építkezünk, akkor is a végén ki kéne kerekednie valamiféle mű-teljességnek, akkor is egy ponton össze kéne "kattanniuk" a dolgoknak . Önleleplező az a bejegyzés, amelyben Pleşu azt fejtegeti, hogy nagy tanulmányt, esszét, vagy bármilyen nagy egybefüggő szöveget írni tulajdonképpen mindig hazugság, hiszen az emberi gondolat alaptermészete, hogy töredékes, felvillanó. És hogy akkor a tanulmányíró fáradtsága tulajdonképpen abban áll, hogy gondolatmenetet, történetet eszkábáljon oda, ahol nincs is.

Igen, de az emberi szellem egyik legnagyobb csodája mégis csak az, hogy formát, kiterjedést tudunk adni az (esetenként tényleg csupán felvillanó) anyagunknak. Nem tudom, nincs-e a szerző érvelése mögött egy szemernyi lustaság, szebben mondva valami latinos dolce-far-niente...

Szent Anzelm imája az utolsó lapokon gyönyörű, de kicsit mégis váratlanul jön, patetikusan hat, s farnehézzé teszi a könyv szerkezetét.

De mindez után már csak szép dolgok jöhetnek... hiszen ez a kicsi kötet mégis csak csodálatos. Az egyes gondolatmorzsák lenyűgözőek és hetek óta visszhangoznak bennem. Jelölgetni szerettem volna a legjobbakat vékony ceruzavonásokkal, de szinte mindet megjelölhettem volna (még a föntebb zavarosaknak tituláltakat is), s hát ahogy emlékszem, nem is volt nálunk ceruza, a szászföldi barangolások közepette...

Sorban jutnak eszembe a dolgok. Gyönyörű az az érvelés, hogy a Bűnbeeséskor valójában nem a Tudás lett elítélve, hanem az Isten-nélküli-tudás. Amikor az ember egymaga több akar lenni Teremtőjénél, amikor Egóját helyezi a középpontba.

A művészeti eszmefuttatások, az író demokrácia-kritikájának végtelen időszerűsége. Az életmű-típusok. Pleşu Constantin Noica gondolatát hullámoztatja tovább, miszerint egy-egy szerző munkásságát egyfajta legato köti össze. De azután megkülönböztet monokultúra- (Cioran, bizony, Kedves!) vagy épp kert-jellegű (Goethe) életműveket. Beszél arról, hogy rossz tulajdonságaink nem falak, hanem fényesre csiszolt tükrök, amelyekben megláthatjuk magunkat, vagy épp továbbvezetnek bennünket egy ponton. Ugyanígy viszont jó tulajdonságaink is viselkedhetnek falakként... 

Azon gondolkozom, hogy nálunk miért nincsen hasonló gondolkodó -- én legalábbis nem nagyon tudok ilyenről --, akinek a világában a mélyen megélt keresztény hit és egyfajta végtelenül kíváncsi megismerő-gondolkodó természet ilyen szépen megférne egymással. Nemcsak hogy megfér, egymást feltételezi a kettő. (Pilinszky eszünkbe juthat, de mégis teljesen más módon... Csak egy egészen nyilvánvaló különbség: Pilinszky mindig szenved, Pleşut életöröm hatja át...)

Most éppen egy nagyobb munka befejezésének ürügyén eszembe jutott mindaz, amit saját könyveiről ír. Illetve arról, hogy milyen funkcióval bírnak azok önnön életében. Nem valamiféle elérendő célként, szent dologként aposztrofálja őket, hanem mindet egy-egy probléma termékének tartja, amelyeket ki kellett dolgoznia magából. Amelyeken túl kellett lenni. Amelyektől meg kellett szabadulni.

S valóban, nem ez lenne a művészet valódi célja? Az alkotáson keresztül jobb emberré válni? Hiszen a művészi munka valóban könyörtelenül megmutat mindent. Teljes valójában látjuk magunkat mindabban, amit létrehoztunk.

S a legszebb, hogy rögtön vissza is kanyarodtunk az elejére, mindez választ is ad (még ha nem is teljes körű választ) az első bekezdésben fejtegetettekre...

Őszintén irigyellek Téged, hogy mindezt eredetiben is olvashatod!

Nekem is meg kéne próbálkoznom vele.

*

Valaki írta egyszer, valahol, hogy talán létezik Gárdonyinál nagyobb író, de az tény, hogy írásai olvasása után az ember mindig jót és megnyugtatót álmodik.
És azért valljuk meg, ez sem utolsó szempont...

WS

Post-existentia

Nem nyughatsz addig, se halva, se élve,

míg át nem szőtted árnyad és szined

a szerelem végtelen szőttesébe, 

a béke aztán lesz csak a tied.

El kell indulni minden útra,

az embert minden úton várják.

 

Ha Bachot hallgat az ember, utána nem akar zenét írni. Minden jól van úgy, ahogy van.

A fák virágoznak a Mandula utcában, minden fűszál jól áll, van valami helye, szerepe a világban. Fölfedeztem, hogy a budapesti Örmény Önkormányzat is itt van, a közelben.

Éppen 15 éve voltunk Zakopanéban. Ott volt a fű ilyen harsogóan zöld.

Emlékszem egy kortárs kiállításra is, ahol mindezzel erős kontrasztban lévő dolgokat lehetett látni: égő gyertyákat babakocsiban, műanyag babát varrógép tűje alatt... Kérdeztük Zeuszt, az osztályfőnököt, mégis, miről szólnak ezek az installációk?

Azt felelte: gondoljátok csak, hogy rosszat álmodott az alkotó...

*

Körkörös-e az élet, az idő, vagy egyenes vonalú? Régi a kérdés. (Mondhatnám, hogy valahol én is azért írtam meg a kolinda-dolgozatot, mert ez a gondolatkör érdekelt.)

Azt hiszem, PG-nak van igaza, és egyik sem, hanem a kettő eredője: spirál. Mindig ugyanaz a probléma, amely az emberre (vagy egy közösségre) rábízatott. Mégis más, egyre magasabb szinten.

Lassan minden célba ér. Körbeér.
Bemutatták a Házsongárd-filmet, s az, akinek néma sugallatára egykor elindultam Erdélybe, véletlenül odakapcsolt. Ma reggelt fölhívott, hogy gratuláljon a zenéhez (noha magát a filmet jól lehordta).
Jobban esett ez, mint valami Junior Prima-díj.

*

Csoóri Sándor

Egy erdélyi város dombján állva

                                          Balogh Júliának

Város, ezer kézzel téged is megfojtottak.

Röpült zuzmarás szobraid feje

téli kertekbe

s a malomárok mocskai közé.

Régi palotáidba pedig

az élők mellé

beköltöztek a svábbogarak.

Húsz éjszakán át

ordítoztam egyedül a temetődben:

Idegen vagyok itt, Város, a sírköveid között,

de a holtaknak kiásott, sárga földed

minden érkezésemet visszajelzi.

Szólíts meg ezért engem a magam nyelvén.

Szólíts meg engem a mai havazásban.

Bárhova hányódhatok,

megkínzott zsoltáraidat

éneklem egyedül is.

Város, ha elhagylak,
első hazámban is száműzött vagyok.

Csoóri Sándor: Tavasz! Tavasz!

Fecske jön

s átszáll szétnyitott ujjaim között.

Nyomában könnyű felhők sikladoznak.

Tavasz! Tavasz!

Ma már a sikongó köszörűkövek

és a disznóölő kések is őt köszöntik.

Köszönöm, én is jól vagyok.

Az akácfáimon

fehér ruhás angyalok ülnek

s valaki olyan hóhérokról mesél nekik,

akik az én ablakom előtt is elsétáltak.

Istenem, hol van már az a délelőtt!

Hol van már az az este!

A gyászoló özvegyek azóta

halkan suhanó autóval

járkálnak át a túlvilágra.

Tavasz! Tavasz!

Virágnövesztő évszakom!

Azt mondják: neked még vannak

kihantolható halottaid.

Szépek, hosszúak, átlátszóak.

Én hiszek neked, de várd meg azt a húsvétot,

amikor könnyű felhőkbe

vagy tűzbe öltöztetheted őket.

Zenész-barátnak segíteni, betűzgetni a Dansuri populare româneşti feliratait.

Azon nevetünk, hogy tulajdonképpen az összes jelentős magyar zeneszerző tudott/tud románul.
Talán csak Kodály és Liszt kivétel.

Tündöklő fényeknek teremtője, Isten!

az idők ritmusát Te szabod meg bölcsen.

Lement már a nap, ránk tör a rút káosz:

add nekünk fényedet, add meg, jó Vezérünk!

*

A Lélek Felsőbb Képességei
Értelem és Akarat
Erősödjenek fényedben

*

A régi római rítus -- a liturgia második vatikáni zsinat előtti formája -- először zeneileg kezdett el érdekelni. Elképesztően nagy kultúra a gregorián, sosem értettem, hogyan is beszélhetnek bizonyos zenetörténetek "fejlődésről". Hova is fejlődhetett volna az európai zene a középkor után. Talán visszafelé...?

A zenei érdeklődéshez jött azután a lelki-szellemi útkeresés. (Megint csak jórészt az erdélyi és moldvai impulzusok nyomán.) P. azt mondta -- kicsit a rá jellemző teatralitással --, hogy ez a két irány úgy ért bennem össze, mint egy gotikus boltozat két íve.

Tavaly Gyömrőn éltem át a Nagyhét csodáját. Magát a liturgiát, s mindazt, amit ezzel testközelbe hozunk. Közben pedig bepillanthattam egy közösség életébe, egészen különleges embereket ismerve meg ezáltal. Nem mindennapi érzés ugyanazt megvalósítani, ami a Szent István-korabeli esztergomi szertartásrendben megtörtént.

Idén nincs bentlakás, talán most nem is lenne hozzá erőm. Csupán az esti szertartások is komoly energiákat követelnek. Rengeteg különleges, az évközitől teljesen különböző elemet tartalmaznak.

Valamiért rám tavaly is, idén is, az éjszakába nyúló, több órás lamentációk vannak a legnagyobb hatással. A zsoltárok, responzóriumok, olvasmányok végtelenített sorozata annyira átalakítja az ember figyelmét, hogy a végén, a tizenkét gyertya elkoppanása után, ha akarnánk se tudnánk már lélekben máshol lenni.

Nem marad a világból akkor más, csak én, és a bizonyos tizenharmadik.

Hogyan írhat le Perotinus olyan hangokat, amilyeneket ma is leírhatnának?
Hogyan írhat le az öreg Liszt olyanokat, amilyeneket Perotinus is leírhatott volna?

*

Nem a zablák, nem a csengések,

hanem a kosáron a fül;

nem az ostromok, a bekerítések;

hanem a korall-sor a nyak körül,

meg a tűzhely körüli székek;

nem a viharok, a mének, a diadalzengések,

hanem a szitaszél-veregetések,

ha a liszt megtömörül,

hanem a néma kitekintések

a téli ablak függönye mögül;

nem a havasok, a jeges meredélyek,

hanem a kézimunkázó vetések,

a vasárnap is orsópörgetők,

hanem a csecsemő lebegtetések,

hanem a csermelyek, a csevegők,

nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!

Hanem a megforditott vánkos.

(Illyés: Ditirambus a nőkhöz)