Rejtett önarckép
Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
Metszett szemmel csak mosolyogtam:
röpdösött bennem egy madárhad.
S a szárny is voltam és az ég is,
arcomon túli arc a kékben;
öklöm a Holdban: görcsös fétis,
dúlt néger-isten a mesékben.
Amit megéltem: az voltam én,
naponkint más jaj, más öröm,
a halál közelében nagy szél,
nyársuhanás és hóözön;
kihantolt hadseregek csontja
ott, ahol a kamillásrétek
emlékezve és undorodva
ágyús telekbe visszanéznek.
Bakonyerdő a vállaimnál,
Prága és Varsó homlokfénye,
ezeresztendős eső sétál
elém egy májusvégi éjben
s elázom benne, csontig ázom,
borzas pünkösdirózsás férfi,
vándor-arcom a másnapi szél
napos égboltra kicseréli.
Az elmulasztott utak
Sütő Andrásnak
Istenem, az a sok elmulasztott út
Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám
rajtuk a földet. Sárga rekettyefény
járna előttem várostól városig
s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó
éjszakák.
Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok
erdőben kallódó cipői jönnének velem
tolongó kíséretként. S Ady árnyékos
kalapja,
jól belehúzva egy csillag homlokába,
sötétbe borítana előttem országokat.
Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos
gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt
földön?
az elrabolt temetőket kutatnám föl
s a holtakat beszéltetném a föld alól
suttogva
a fejszével levágott fejekről, ha már az
élők
szájában szavak helyett terméketlen, nyers
kréták
csikorognak… Istenem, az a sok
elmulasztott szó
és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az
a
kanyart-jelző, élénk rekettyefény a
királyhágói
meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út
számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt
ösvény is csak a szívekben visz föl, ahol
annyi a kő
mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése