Mándy Iván: A villamos

 „Kossuth Lajos a Teréz-templomnál várta a villamost. Odadőlt a templom sárga falához, szemét félig lehunyta. Senki se törődött vele. Csak hadd álldogáljon itt ez a szakállas öreg...”

„...egy lány odalent a megállóban. Mosolytalan arc. Riadt tekintet. Kabátján sárga csillag. – Magda! Fried­man Magda! – A lány felnézett, valahonnan nagyon messziről jött ez a tekintet. Egy pillanatra elmosolyodott. Összehúzta a kabátját...

...egyáltalán jár még itt villamos?

A sínek mindent eltűrnek.

Porba fulladt sínek...

Utat vesztett sínek.

Összetört sínek.”

Illyés Gyula: Ditirambus a nőkhöz

 

1 Nem a kövek és nem a fémek. Nem amik állják az időt! Hanem a gyékény, a nád, a kéreg. Nem az örök-élet-igéret cinkosai. Nem a kimértek. Hanem a törékenyek s engedők: a fű, a lősz, a sás lett tiltakozás. A tettük után nyomban eltünők.  2 Nem a kövek és nem a fémek. Nem az asszir, a szumir pillérek, a talpukkal évezret gyűrüztetők. Nem a bazaltból faragott gúla-tetők. Hanem a haraszt, az avar, meg a fa: a messziről igent integetők. Nem a kemények, hanem a fonhatók, a szőhetők, a dolgozó kezekre kutya szemével figyelők – Még messze, messze valamennyi isten előtt –  3 Nem a kövek és nem a fémek. Az első szót, a gügyögőt, az első tanácsot a létnek, ők kezdték szájba rágni, a gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia. A közlékenyek, a serények. Ők, nem az égnek, hanem a sári világnak védangyal-kara, ők, az örökre többrekészek. Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt: aki pedig kész elveszteni is, megtartja.  4 A romlandók. A hínár, a moha. A múlók. A hártya, a len fonala. Nem az eleve valakik, hanem a törők, de nyomban fölnevetők, hogy megint csak összeilleszthetők, az így szívósak, így nem engedők. Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs lett utitárs – Befogadván valami messze – hogy mondjuk? – eszme? rendeléséből a jövőt.  5 Messze a kövek és a fémek hatalomátvétele előtt. A hajlíthatók és görbíthetők, a szívósan gyengédek, az ujjnyomásra már válasz-puha anyagok, ők, a soha vissza nem ütők adtak halk jelet – kéz a kéznek – velünk a Föld!  6 Fú a szél, kopik a talaj, fölkúszik, óriási hal, az évszázadok mélyvizéből a templom – íze, húsa nélkül. Száll a por, vékonyul a föld, emelődik ünnepi tálca diszében a dög: a ledőlt fejedelmi palota váza. Hányingerelten köpdösi vissza a tisztára szopott bordát, ivet, oszlopot az idő. Nem ez kell neki.  7 Nem a kövek és nem a fémek. Nem a bronzpajzsok, a porfiredények, a hivalgók, a haszonélvezők. Hanem a pálmalomb kötények, a kókuszcsészék, a zsuppháztetők. Nem a katakombák, nem a tornyok. Mert mit tudnak a csontok, ha kifolyt közülük az élet?  8 Ki mondta az első szót a jövőről, a derüset, a szemen át meggyőzőt, szívmelengetőt: lehet remény, mást is rejt a világ, mint amit mutatott először. Az első fűszoknya övén az első ráhímzett virág.  9 Nem sziklakockából rakott erőd, mit egybe csak a súly maltera köt. Nem a gőg kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe, a vessző, a viasz, a toll ereje hozott ide – Igen ők, az épp mert lágyan megnyilók lettek a legerősebbek. Mint ágyék s keblek a csont- és izom-védte várban: donzsonjaitokban, asszonyi testek. Mint akik lebirhatják az időt.  10 Nem a szögletek, nem az élek, nem a fegyverek, a szúrók s lövők, nem a királyok s hadvezérek, hanem az ebnél hamarabb megokosult vályog-iszap, a szőrme, az irha lett vezető – nem is a férfiak, hanem ők a minden tagukban szem-viselők, a nők kezeit idomítva.  11 Rejti a márvány a szobrot. A Szépet! De mitől éledt? Kik voltak a nemzők s szülők? És kik tették tisztába őt? De a legelső, kisdedi mosolyt, amivel szinte odaszólt, ami a lélek válasza volt a teremtésnek, kik csalták oda, tétova elsőt-mozduló vonásaira a kőnek is, a fémnek? Hallgat a sok apa s anya. Nem, itt a sírok sem beszélnek.  12 Szobrok, ti, már a méhben készek, harsány-némák, lét-tömlöcök, épp azáltal holtak, hogy épek, temetkezőket temetők!  13 Nem a kövek és nem a fémek. Mig a fű újra fönt mindent beföd, tisztítja máris lent a mélyet szorgos népeivel a föld. Munkálnak a türelmes férgek, a hullamosók, bűz-szürők, hír-fertőtlenitők, dicsvágy-virus-ölők, a mord erények, zord erélyek bacillusgazdáit lemeszelők, mind-mind az iszonyú pöcegödört át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők, hogy kidugja, egyre merészebb kedvvel fejét, az örömkeresőt, egy hóvirágnyi élet.  14 A szöllő-bakhátak-fésülte dombok s nem a rom-fedte, a történelem- lerondította bércek, a felhő-kavarók, nem a látni is undok mellvédek agyaros vigyora, hanem a csibesövények, nem a várárkok: a zsiba-borítók, a kisajtó, a kalantyús kapu, a csak fakilincs-záratú verőcék, gally- és léc-cserények, nem a lőrések, hanem a kandikálásra szabott zsalú, nem a torlaszolók, hanem a nyílók, nem a tengeringerlő szirtfok, hanem az öblök, a kikötők, a borjú- és birka-nyalta mezők, nem a keselyük, a denevérek, a solymok, hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek, nem a dörgések, hanem az ének, nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek, hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők, nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt ablakon át fény-bőgve beizzók, a mélység düheit mennybeköpők, hanem a hős mellbimbók, a tövükhöz menekülők megóvásában bátran meredők, tüzelők. Ajánlás Nem a zablák, nem a csengések, hanem a kosáron a fül; nem az ostromok, a bekerítések; hanem a korall-sor a nyak körül, meg a tűzhely körüli székek; nem a viharok, a mének, a diadalzengések, hanem a szitaszél-veregetések, ha a liszt megtömörül, hanem a néma kitekintések a téli ablak függönye mögül; nem a havasok, a jeges meredélyek, hanem a kézimunkázó vetések, a vasárnap is orsópörgetők, hanem a csecsemő lebegtetések, hanem a csermelyek, a csevegők, nem a vezényszó: Rohamra! s Imához! Hanem a megforditott vánkos.

"...couple égyptien en route vers l'inconnu..."

 

Én népem, én népem,

kár, hogy megdöglöttél.

Budapest, Astoria, 2023. 09. 26., 18 óra

Mozaik a szerelemről

Mit akar az eső nékem elmondani?

*

Ezzel még tartoztam az Ördögnek.

*

Diós laskát akartam enni. Nem mentem el a piacra. Elültettem a diót, lassan felnő a fa, terebélyesedik, ép diót terem, ágain madarak fészkelnek, árnyékában gyerekek, állatok hűsölnek. 
Jön, hogy elhidd?

*

Pilinszky János

Zsolozsma

Rovarok és gyerekek, most és mindíg,
kövek, füvek és állatok
figyelik, figyeljük ahogy
a nap alászáll. Mint Isten halálát
amint a vér kivonúl a világból
és végre alhatunk. Igen,
ahogy a semmi ágyat vet, figyeljük
és jónak tartjuk ahogyan
végülis megpihenhetünk.

*

Van a polcon egy dosszié, szívemnek a legkedvesebb. Képeslapok, telefirkált koncertlapok, színes krikszkraszok, rajzolt tér- és időképek, jelek, játékok, üzenetek. A secret life dokumentációja. Nem nyitom ki soha, pedig olyan erő árad onnan, hogy az égbe emel, földhöz vág. Talán ezért? 

Kiesik belőle egy lap, azt hiszem, régen rossz helyre került, félre is teszem. A szöveg egy filozófiai munkából származik, a szerelemről szól. A leghatalmasabb erő a világon, amelyet ha uralsz, bármire képes vagy, ha nem, elpusztít, véged van. 

Menj, és simogasd meg a diófa leveleit.

*

Sárkányriasztó hangokat írni.

*

A legnagyobb bölcsesség:

Miből van a sárkány? Levegőből.

*

Álom, udvarhelyi erdő. Valószínűtlen zöld.

Gyerekkori álomban járni. Erdők, ősvárak, templomok. házak, csodák. 
Van-e szó elmondani?

Nem múló ének. Nem múló, szent összhang:

Sokszor mondtam én azóta, 
nem is volt az bolondgomba.

*

„Tanulj szert tenni szíve titkára.”

*

„Csak szerelem képes mozgatni a létezőket. Csönd, fény, fehér, sík, lomb, szél: ez vagyunk. – – – – –”

EP

es mozgatni a létezőket. Csönd, fény, fehér, sík, lomb, szél: ez vagyunk. – – – – –

Csak szerelem képes mozgatni a létezőket. Csönd, fény, fehér, sík, lomb, szél: ez vagyunk. – – –