Ady Endre: Ülj törvényt, Werbőczi

Még magasról nézvést 
Megvolna az ország, 
Werbőczi-utódok 
Foldozzák, toldozzák. 
A Föld nem tud futni, 
Csak a Földnek népe 
S ezer Kinizsi sem 
Térülhet elébe. 

Nagy az idegen Föld, 
Sokasul az útja, 
Tegnap csatatér volt 
S ma puszta a Puszta: 
Éhes magyaroknak 
Nem futja a kedvük, 
Míg az igazukat 
Tán kiverekedjük. 

Verekedés közben, 
Hajh, ürül a korcsma, 
Menekül az inség 
Szökve, bukdácsolva. 
Bécsben a korcsmáros 
Tán még nem is sejti, 
Vagy ha tán sejti is, 
Könnyen elfelejti. 

Éles a hajósíp, 
Hallja baj-tetőzve 
Zselénszky gulyása, 
Tisza urak csősze. 
Hivogatja a síp, 
Nyomor eldobolja: 
Úgy elfogy a magyar, 
Mintha nem lett volna. 

Elmegy a kútágas, 
Marad csak a kútja, 
Meg híres Werbőczi 
Úri pereputtya. 
Árvult kastély gondját 
Kóbor kutya őrzi, 
Hivasd a törvénybe, 
Ha tudod, Werbőczi.

Ady Endre: A Mindegy átka

Sorakoznak s elfutnak a hetek, 
Mintha kórház-szagtól futnának. 
Talán nem volt soha ilyen beteg 
Az Élet, mely szennyesen bukdos 
S nem tud eljutni tiszta kúthoz. 
 
Máskor se volt itt élni jó dolog, 
De viharok sűrübben jöttek 
És többen voltak zúgó bátorok. 
Most már a reménytelen Mindegy 
Túlságosan meggyőzött minket. 
 
A Mindegy, mi ma mindent összetör, 
A lágy ujjakat összefonja, 
Hogy nem szorul össze az ököl. 
S hogy itt még valami teremjen, 
Gyertek, menjünk a Mindegy ellen. 
 
Igenis: kell a bátor lobbanás 
S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, 
Hogy minden vannál mindig jobb a más. 
Gyujtsuk ki jól a sziveinket: 
Csak azért se győzhet a Mindegy. 

Ady Endre: A hőkölés népe

Biró Lajosnak, akivel szerencsés volt régi
találkozásom s örök a barátságom.

Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró kánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szivét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kiméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.