Németh László: Magyarok Romániában

(XII. 1. margójára) 

Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Új kiadása: Marosvásárhely: Mentor kiadó, 2001.

24-25. „A történelemben-őstörténetben nemcsak az „apát”, az „anyát” is nyomozni kell. Titokzatosabb, de talán meghatározóbb! A beolvadt népeket, nemcsak a hódítókat.”

25. „A román nyelv mélyén én egy régi, eltűnt nép makacs szájtartását érzem. Az a két hang, amely csak a románban van meg, az ă és az â, valamint az u is, mely éppoly jellemző a románra, mint az olaszra az o, vagy az orrhangok a franciára, ennek a szájtartásnak a munkája a keletre vetődött latinban. A román szívesebben beszél a szája fenekéből, mint a szája tornácából, szinte a garatját is kölcsönveszi a szájnak, az ajka résivel viszont takarékoskodik kissé. A beszéddé tört hang a gégéhez húz, ahol keletkezett. Közelebb marad a mellhez, mint a fejhez, s ettől valami zsigeri, a szó jó értelmében vett állati mélységet, homályt és melegséget kap: szinte merő ellentéteképp a latin férfias és intellektuális határozottságának. Az Aurelianus légióit visszavonulni látó Duna örülhet partjain ennek a nyelvnek, melyben mintha az őstörténet ejtené hatalmába a legmagasabb történelmet.”

27. „A bukaresti utcai árus, mint a falun töltött gyermekéveinek mestere, a giurgiui vagy craiovai kikiáltó, belebődül a világba. A torka mélyéből kezdi, s úgy gurgulázza fölfelé. Egy pillanatra megijeszt, hogy panaszos vonításba fut ki a hangja, de a szó végére mégiscsak fölér a magasba. Itt elhagyja valaki, ott elkezdi, s emberbeszéd, autótülkök, villanyos- és kerékpárcsengők közt, mindabban a zörejben, melyből a nagyváros nesze összefolyik, mint tó vizében a fenékforrások meleg árama, bődülések szállnak fel panaszosan és végül mégis diadalmasan. Giurgiuban egy sátorkocsmában kezdetleges hegedű és kurta cimbalom kíséretével dalolt egy paraszt. Az is ilyen panaszos bődüléssel kezdte, s ugyanezt a bődülést hallottam viszont tízszer, húszszor a csodálatos lemezeken, melyeken zenetudós barátunk mutatta be népdalgyűjtését néhány nap múlva a Zeneszerzők Egyesületében. Ugyanő egy havasi kürtöt is megfújt akkor mulatságunkra, s nekem az volt a benyomásom: ez igen, ez az. Mintha a magányos hegyek csöndjébe belebődülő, emberkereső havasi kürt s az a románba halt régi nyelv, melyre a különös magánhangzók s a rikkancs madarak emlékeznek, a két pásztorbeszéd valaha egy sorban, egymást tanították volna. Városok, országok atmoszférájáról szokás beszélni – de az atmoszféra: levegő, s a levegő lehet illat, hőmérséklet, fény, szín, alak. A román atmoszféra számomra elsősorban hang volt.”

29. „A román sokkal gyermekibb nép, semhogy ebben az álarcosdiban és rizsporosdiban örömét ne találná.”

30. „Természetes, a románok is tudják, hogy a kisvárosi házikók s a bulvárok szakszerű kockaházai közt hiányzik valami. Az, amit nyugaton a hagyomány folytonosságának neveznek, s felénk, Közép-Európában szerényebben az átvételek folytonosságának nevezhetnénk.”

34. „A népkultúra sorvadásában, ha egyszer megkezdődött, nincs megállás. A megőrzésre egy mód van csak, ha emlékeiből a szellem (nem a törülköző és a fakanál), mint nálunk Ady, Bartók vagy Móricz műveivel, a műveltek, a műveltek kultúrájába szívódik fel.

35. „Hogy a Traján emlékoszlopán található dák ruhák azonossága, melyre a románok annyit hivatkoznak, épp ezen az alapon más folytonosságal is magyarázható, mint a vér folytonossága (vérrokonság helyett földrokonsággal, mely az egymást váltó népeket köti össze a közös kultúrtalajon), vezetőnk nem tért ki”

      „Szerény, de művész nép.”

36. „A román népművészet alaperénye az ízlés. Alapelemei egyszerű,, szögletes mértani vonalak. A virág ritka, s ha használja is, lehetőleg szögletekre töri. Egyszerű mértani formákat illeszt  összefolyó, könnyű és bonyolult díszítésekbe; színeket bátran és mégis tartózkodóan rak egymás mellé. A mértan lírája a román díszítés.. Az a nemes vér üt át a merev vonalakon, mely annyi kicsiny kézen és lábon és úrias madonnaarcon rózsállik át a nehéz munkában élő román parasztnép közt. Kicsit bizonytalan, engedékeny, elfolyó művészet, de benne van az a „karcsúság”, melyet vezetőnk a szász ibrikekkel szembeállított edényen kiemelt.

36-37. „Ha minden egyes műfajban fölül is múlja a románt a környező népek valamelyike, egyik sem ilyen sokoldalúan gazdag – népélet és népművészet egyiknél sem jelent ennyire egyet.”

37. „A hórával végződő mulatságunkat követő délelőtt Harry barátunk a Zeneszerzők Egyesületében 13000 dalra rúgó gyűjtésük legszebb lemezeit játszotta nekünk néhány órán át. Ez a gyűjtemény az, melyet a magyar tudósra bámulattal néző zenész szerint (az egyetlen magyar, akit Romániában csodálni hallottam) Bartók három héten át tanulmányozott, s könyve végén, mint rendkívüli, tudományosan még feldolgozatlan anyagot említ. Ritkán éltem revelációszerűbb órákat, mint a megunhatatlan lemezek alig érthető dalait hallgatva. Afrikait mondtam az elébb: nos, valóban, amit itt hallottam, az összefüggés volt a hazulról ismert népművészet s a régi afrikai kultúrák közt, melyekről Frobenius ír a Kulturgeschichte Afrikasban. Egy igazi, félig még ép történeti kultúra szólt itt, a fülem mellől – énekekben, melyekben a rituális drámák önkívülete nem halt el egészen. A lelkük üdvösségét féltő román parasztok, akiket Harry barátunk az ördögnek vélt fonográf előtt énekre bírt, nem úgy daloltak, ahogy mi vagy szilasi rokonaim a névestéken. Frunza verde, foaia verde, így kezdődik minden román dal – mintha ez a zöld lombot jelentő s más dalok emlékét, régi ihletállapotot idéző két ige volna az autoszuggesztiós bűvszó,

38. mellyel az éneklő román a költészet álmába altatja magát. S ebből az álomból szól az egész költemény, a stanzák, doinák, a hosszúra nyúló balladák, melyek közül egynek-egynek az előadás Harry szerint három órába is belekerülhet. A román ballada sokkal imbolygóbb, olvadtabb, mint a székely. A verssornak nincsenek oly határozott határai; hézagtöltő hangok töltik ki a szótagszámot, ismétlések, ajajok, la-la-lák, frunza verdék jönnek, amíg a következő részlet az éneklőnek az eszébe nem jut. Mint a román beszéd, ez is közelebb van a mellhez, a költészet alapállapotához, mint az értelemhez. S amennyire a lefordítottakból kiderült, míg a székely balladák drámák, ezekben sok a szimbolikával átszőtt mese. Nem ismerem a mese eredetéről szóló elméleteket, de például a kígyó és gyermek balladáját hallgatva elhittem volna, ha egy folklorista azt állítja, hogy a prózában mondott mese ezekből a teljes kultusz melegét és szimbólumát őrző, Nap-Hold szerelmét mondó mitologikus meseballadákból szakadt le a kultusz halványodásával, s a mese az a későbbi fok a próza irányába, ami a mi székely balladánkhoz hasonló drámai ballada a műköltészet felé. Ugyanez az ősiség, mondhatnám ősibbség rendített meg a siratókban is.”

39. „A román népnek még nem született meg annyira a Krisztus, pópái és vallásossága ellenére sem, hogy a pogányságát elfeledje. Miféle pogányság ez? Azt hiszem, nem egy bizonyos öröklött, hanem az a bizonyos ösztönös, amely a primitív lélekből nagyjából egyformán hajt ki, s melyet a magas kultúrák egy-egy irányba átnevelnek. Hogy fogta be Bizánc e merev, e lágy pogányságot; ezt szerettem volna kiolvasni az ikongyűjteményből, melyet Harry zsidó barátnője kicsiny dolgozószobájában elénk terített.” „A román fatemplomok nagy részét parasztok építették; ők faragták ki és ők festették az ikonokat is belé. Külön népi mesterei voltak az ikonfestésnek (…), akik a konstantinápolyi, majd az orosz bazilikák képeit utánozták a frunza verde bűvöletében élő lelkükkel s alázatos ecsetjükkel. A frunza verdét, a zöld lombot különben meg is találtam a régebbi, száz-százötven éves ikonokon, melyeknek maguk készítette, zöldben gazdag, halványabb színezése ízlésesen üt el az újabbak patikában vásárolt piros-kék színeitől. Engedelmes és mégis győzelmes képek ezek a paraszti ikonok. Fölvették a mozaikra a mozaikra kívánkozó, merev bizánci alakot, s valahogy – omló, mindent körülfolyó lírájukkal – mégis beszippantják. Húsevő növények, jut eszembe a füvészemlék, s az erdélyi magyarságra gondolok.
Kedves vitatárgy nálunk „sznobok és parasztok közt”, hogy mi a népművészet: lesüllyedt kultúrjószág vagy ősi népi termék. Ahelyett, hogy érvet rakunk érv ellen, ránduljunk le Romániába egyszer. Az itt látott népköltészet minden bizonnyal „ősi”. De miképp ősi? A legszebb szőttesek a tizennyolcadik századból valók; ez a román népművészet aranykora. Az ikonok közt ritka a néhány száz éves. A népénekesek által énekelt balladák közt – ugyanazzal a témával – ma sincs két egyforma. A népművészet műtárgyai, de a technikája is, jóval újabbak, mint képzeljük. Mi ősi hát? Maga a lélek. Romániába az Isten még ma is küld prófétákat.”

40. „Ez a Luput hívő románság eltanulta török hódítóitól a selyemfonalat, s Bizánctól a szentképet; de amit szőtt, festett, dalolt, azt a ma is élő őstörténet dalolta benne, mely annyira mély, elemi, hogy a civilizáció érintésére átalakulni sem tud többé – csak szétbomlani.”

43. „A nép gyermetegen romlatlan, s az úr gyermetegen romlott, annyira s úgy, amennyire csak a gyermek lehet.”

60. „Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák az iskolás gyerekek Pesten minden reggel és délben a Magyar Hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk és adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha. Mert egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg, hanem az a titokzatos hódítás, mely úgy ejti meg a földet, mint férfi a nőt. Erdély a legkülönb nő volt, akivel a magyarságnak itt Európában dolga akadt, s a kései utazó, aki komoly zöld szemei előtt járt heteken át, a méltatlan, legkülönb párját elvesztett hím szomorúságát érezhette: ez után a nő után már csak lefelé mehetek.”

83. A székely is faházban lakik, a román is, igaz. De a két ház: két egymásnak ellentmondó lélek. A székely ház belül is ház; bútorai éppoly tündéri szegénységgel építettek, mint maga az épület. A román ház kifelé komoly alkotmány, befelé keletiesen kibélelt fészek. Hálószobánk szép volt, és mégis fojtón idegen.”