Süt a nap, aranyló ál-tavasz. Monteverdi szól.
Örülni a Semminek, elfogadni, hogy Semmit nem kell tenni, a
Semmit kell tenni.
*
Létfeladat: elfogadni és beteljesíteni az élethelyzetet,
amiben vagy.
Van, akinek a „jót”, van, akinek a „rosszat”, adott esetben
mind a kettőt ugyanolyan nehéz lehet.
*
Felismerni, beismerni, hogy a jót nehezebb.
*
Valami módon az ember az ember természetes állapota, amiben létezik,
a Rossz. A Bűnbeesés tenné?
*
Megkérdeztük a csoportban Ph. atyát, mi valójában a
Bűnbeesés, miért bűn a Tudás. Azt felelte, nem a Tudás bűn, hanem az a tudás,
amelyben az ember magát helyezi a középpontba, mintegy Isten helyére.
*
Azt írja valahol Hamvas, Baaderre hivatkozva, hogy az
eredendő bűn nem más, minthogy „az ember megnézte kívülről önmagát”.
Ha szétnézünk ma a világban, nem nehéz észrevenni, hogy az
ember mást sem tesz, mint kívülről nézi önmagát. Hasonlítgat, relativizál, végül pedig: mindent eljelentéktelenít.
*
A rádióban egy fényképész beszélt -- milyen kár, hogy nem
hallottam a nevét --, aki évek óta Bretagne-ban él. Beszélt az ottaniak egyszerűségéről,
a kemény arcokról, a kis halászfalukról, amelyek szegénysége sokszor felülmúlja
a magyarországit, vagy az erdélyit, az emberek mégis reményteliek, boldogok. Ez
a különbség a fotókon is világosan látszik, az itthoni fotók mindig szomorúak. Mi teszi mégis a különbséget?
Én több mint tíz éve jártam arra, és rádöbbentem, mennyire
vágynék újra. Belélegezni a sós levegőt, csodálni az óceánt, a menhireket, a
csodálatos gotikus templomokat a legkisebb faluban is, a múzeumban de la Tour
képeit, nézni a körtáncokat, újra megfújni a bombarde-ot, reggelire pirított
kalácsot, ebéd előtt sárgadinnyét, friss paradicsomot, majd hideg csirkehúst,
crepes-et, almatortát enni, jó söröket és cidre-t inni, hosszan nézni a hajókat
a kikötőben. Majd csöndesen visszavágyni a Dunántúlra és Kalotaszegre, ahol
ugyanazok a kedves dombok, mosolyok és egyszerű ételek fogadnak, csak valami titokzatos
árnyék által sújtva.
