Október 23-án egyetlen helyre jártam el régebben, a Corvin közbe. Oda se feltéltlenül azért, ami a különböző szónokok szájából az emelvényről elhangzott, hanem mert ott lehetett igazi szabadságharcosokat látni.
Nemes arcokat, rettenthetetlen haragvóakat, "baltával faragottakat", mindenre elszánt, vagy éppen, ritkában, de szelíd tekinteteket is. Mindenesetre egészen más emberi minőség sugárzott belőlük, mint ami a hétköznapokban tapasztalható.
Különösen amíg élt a legendás főparancsnok, Pongrátz Gergely. A Bajusz, ahogy a bajtársak hívták. Ha most visszaemlékszem, elsőként az jut eszembe, hogy mindíg hangsúlyozta: semmiben sem voltak ők különbek, mint a mai fiatalság, csak a Helyzet, a történelmi pillanat avatta őket hőssé. (Nem tudom, mennyire volt ebben igaza, ma már hajlamos volnék azt gondolni, hogy ebben speciel tévedett...)
Szamosújváron kellett megtudnom, hogy onnan származott. Édesapja még polgármester is volt ott egy rövid ideig. S persze, örmény család, visszagondolva meg is látszott ez Gergő bácsin.
Nem csak -- a szó legjobb értelmében véve -- egyszerű ember volt, de kérlelhetetlen is, kemény erőt tudott közvetíteni. "A kommunizmust mi nem megreformálni akartuk, hanem eltörölni a föld színéről" -- mondta nem egyszer. Nagy Imrét, Malétert, bár végül a szabadságharc mártírjai lettek, mint kommunistákat, reformereket, nem tartotta sokra.
Persze tudom, a forradalom címere végül egy lyuk maradt a zászló közepén. Nem tudott kikristályosodni, hogy mi lenne ha, vagy a mából nézve: mi lett volna ha, erre akkor egyszerűen idő sem volt. Éppen az a történtek gyönyörűsége, hogy rengeteg-féle és forma akarat és elképzelés tudott eggyé forrni akkor, valami egészen biztosan rossz és elhibázott ellenében.
A Corvin köz mindenesetre az egyik legdicsőségesebb és számomra is az egyik legrokonszenvesebb fejezete a szabadságharcnak. A teljes mértékben önszervezedő csapat, melynek tagjai, sokszor 14-15-éves gyerekek, készek voltak meghalni valami földi ésszel fölfoghatatlanul esélytelen érdekében.
Rossz látni, hogy lassan valami mély szomorúság telepedik az egész történetre ; nem csak, hogy eltávozóban a szabadságharcosok -- nyolcvan-közelben lassan az akkor egészen fiatalok is --, s nemcsak a politika kisszerű kisajátító törekvései miatt. A fő szomorúság, hogy borzasztó nehéz az egész témáról ma már közhelyek nélkül s jelentőségéhez méltó módon beszélni. S az, hogy micsoda értetlenségbe és érdektelenségbe fullad az egész. Önkéntelenül is szemem elé vetődik az egyik tévécsatorna utcai körkérdése -- mi is történt október 23-án -- s az a mély sötétség, ami körülveszi mindennapjainkat.
Pedig ha valamiben, hát ebben kéne, hogy konszenzus legyen. Hiszen ez esetben tényleg elképsztően nagyon és felemelőt alkottunk, s világtörténelmet írtunk vele.
De Pongrátz Gergelyről azért mégiscsak elneveztünk egy közterületet, ez is valami.
Egy kicsi teret Zugló közepén ; külvárosi részegek hajnalban hamburgert falnak ottan, s éleset fordul az éjszakai busz.
Mindig erősen meg kell kapaszkodni.
