Ez már a csend világa.
Szélfújta semmi. Mázsás vízfalak.
Fakó felszín alatt
sötét korallok izzanak.
A naptalan mélység ölét kitárta.
Itt már a tárgyak arca más.
Itt már nincs meghallgattatás.
*
Szavak, szavak,
itt nincsenek többé szavak,
itt az igék haldoklanak.
Világok alján,
sós szavakat kavarván,
zúg az éj habja barnán –
hogy értenéd
a torokra fulladt beszéd
iszonyatos költészetét?
Szavak, szavak,
a kép széthabzik, a tetőn
– nem láthatón, csak sejthetőn –
süket szörnyek virrasztanak.
Holdverte házfalon
sárkányok (paták, pikkelyek)
fehérlenek
érzéktelen-vakon.
Szárnyuk sötét szegélye
lecsügg a dermedésbe.
*
Ha szólnod kell, szólj. Mindegy, hogy kinek.
Örülj, ha találsz megértő szivet.
De hogyha nem, végy egy követ elő,
és mondd annak, csak mondd. Hallod, te kő?
*
Büszke vaspaták fennkölten tapossák
a bősz sárkányt, a gyalázatosat.
Ezer év óta, ezer bronzba öntve,
győz mindig a tiszta lovag.
Tudna csak szobrot vagy verset faragni
szegény sárkányok fajzata:
büszke bronzkörmük alatt nyomorultan
mindig egy szent vonaglana.
*
Mint akinek bemérte már helyét
műszereivel a halál,
és tudja, lángban áll
a láthatár,
s rátör minden részről a messzeség,
az égtájak szakadnak és recsegnek,
foszlányai egeknek
– sírkertek sötét zászlai – lobognak;
mint aki tudja, közel a gonosz nap,
s amiben még része lehet,
hónapok vagy hetek,
egy nyár talán,
s mi létezik szépség, varázslat,
elvillan mind a nyár vad
napszállatán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése