G. hazajött, egy fenyegető évfordulót megünneplendő. (Biztos az lehet. Ami azt illeti, én a magam részéről semmi különöset nem látok számomra is közelgő voltában. A változások máshogy történnek meg, csöndesen, folyamatszerűen.) 

Azért kétségtelen: felnőttünk. Előadásra hívom az iskolába, ahol én volnék a tanár úr, furcsa belegondolni.

Hála s köszönet, hogy annyi idő után végre kiadósat s hasznosat beszélgethettünk. Jó az, ha egy hosszú barátság során nagy időkihagyások után is ugyanott lehet fölvenni a fonalat, ahol abbahagytuk.

A rózsadombi házban, ahol e ritka alkalmakkor összefutunk, volt valaha két Gross Arnold-kép. Most már csak egy, vajon hová tűnt a másik? A meglévő a T.-i műtermet ábrázolja, rézkarc, rajta a mester szignója.

Végiggondoltam a minap, hol is láttam először Gross-munkát, s aztán később, életemnek mely fordulóin találkoztam velük. 

Először talán édesapámmal böngésztük a szivárványos pöttöm emberkéket.
Drága magyartanárnőm, aki jóban is volt a mesterrel (s egyszer szelíden korholt, amiért 'grossz'-nak ejtettem a nevét), egy Gross-képeslapot hozott a diplomakoncertemre. Ez állt a hátoldalán: Kedves Maestro, Sic itur ad astra, sok boldogságot kívánva: Forgács Panni néni. (Bár a csillagok még messze vannak, fontos, hogy jól legyen kijelölve a cél.) 
Ugyanez könyvjelzőként szolgált később, amikor Karácsony Benő Napos oldalát, életem egyik legmeghatározóbb könyvét olvastam. 

Sz. A.-val Hamburgban, egy magyar karmester otthonában bogarásztunk egy pesti látképet, nagy ámuldozva fedeztük föl az Erzsébet híd, a Klotild- és Matild-paloták, a most bezárt Jégbüfé félelmetesen precíz mását. 

És így tovább, és így tovább..., Macte, puer, macte, sic itur ad... merre is?