Megint a 'fogyó idő növő láza', az elhanyagolt feladatok egyre-tornyozódása és közben már-úgyis-mindegy-jellegük erősödése. Listák, teendők, találkozók, próbák, szerződések, koncertműsorok,
és közben annak tudata, valahogyan mennyire nem valóságos mindez. "Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi." (Kertész)
***
Tegnap Dickinson-könyvbemutató, véletlenül. Ismerkedni kéne jobban e (milyen hihetetlen) tizenkilencedik századi törékeny csoda-nő életművével. Mennyi földi szenvedés a szavak mögött, mégis egyértelmű, bár titokzatos kinyilatkoztatások. Csak szent szövegekkel összevethető számomra, nagy középkori misztikusokkal, vagy akár a Ji-king-gel.

A fájdalmon mint nagyvizen
Átgázolok --
Ez nekem így --
Ez megszokott --
De ha az Öröm hozzám érne
Az lábam feltöri --
S megbotlom én --
Mint részegek
Ti kavicsok -- ne nevessetek --
Az Új Ital miatt volt --
Az lehetett!
*
Hozzászokunk a Sötéthez --
Mikor a fényt kioltják --
Mint mikor a szomszéd
Kísér ki, tartva a lámpást --

Egy pillanat -- tétován lépünk
Hisz az éjszaka oly új --
Aztán -- Szemünk a Sötéthez
Szokik -- s lábunkhoz áll az út --

S így van a nagyobb Éjekkel is --
Az Elme Estéivel --
Mikor Hold nem ad jelet --
S benső -- Csillagunk -- sem kél fel

A Bátrak -- alig haboznak --
S néha homlokuk fának
Ütközik -- de amint
Látni megtanulnak --

Vagy a Sötétség lesz más --
Vagy valahogy a látás
Idomul az Éjfélhez --
S az Élet majdnem biztosan jár
*
Vízre szomj tanít,
Földre: járt Óceán,
Üdvre: beléhaló,
Békére harci hír,
Szerelemre a sír,
Madárra: hó.