Buda Ferenc: '83

Van hajlékom,

van hol virrasztanom.

Négy fal közt, tető alatt

könyökölök a konyhaasztalon.

Ősz van, de éppúgy lehetne

tél, nyár vagy tavasz.

Az idő, akár a köd,

rámszitál,

rámhavaz.

Tetők, bezárt falak

s porló, szétomló,

morzsalék-idő:

krónikus jelen.

Megvonod magad a számtól,

történelem.

Falról a törmelék vakolat –

pereg a perc,

a perc pereg.

Papírok, tárgyak kerítenek,

kacatok, limlomok,

kezek könyékig kesztyűben –

műanyag manipulátorok.

Megszoktam, ismerem őket,

gyomrom már nem háborog.

Négy fal véd, tető befed.

A lélek meddőhányóin is

fű ered.

Történelem, történelem –

bakancsok, lánctalpak,

gumiabroncsok lenyomata,

vérfolt a kövezeten,

levágott lópata.

S romok,

romok.

Múltam csak sejthetem,

jövőmről mit sem tudok,

földbe enyészik a jelen,

Történelem!

Szalmatörek, elszórt gabonamag,

szélhordta szemét az utakon,

szétgázolt kutyatetem.

Száguldásunkból kivész

az értelem.

Otthontalan,

e bolygón is hontalan

mi várhat ránk még,

miféle csillagok?

Fal véd, tető takar,

Petőfi képe a polcon

meginog.

Forog a radar,

keres,

forog,

keres.

Száz éve itt minden ideiglenes.

Könyökölök a konyhaasztalon.

Az éjszakát végigvirraszthatom –

oldás nincs itt,

csak kötés.

Nem a kezemben:

hátamban a kés.

Poros, homályos zugban

pók dolgozik,

hálóvá nő a foszlandó fonál.

Vezetékben a klórozott víz

jajgatva telefonál.

Kinek? Minek?

E hanggal alszom el

s e hangra ébredek.

December 1.

Hajnalra hó szakad,

hideg,

fehér.

A szemnek

gyógyszerrel fölér.

Könnyű lepel alatt

csonkok, sebek,

az elhallgatott és elhallgattatott szavak.

Csöndország légterén áthatol

a baljós zene:

egy mentősziréna szaggatott, sípoló

lélegzete.

Minden szép, ami azonos Önmagával.

Minden, minden én voltam.

Nem féltek, hogy mi lesz veletek, ha én már nem leszek? Ha én meghalok, akkor többé nem foglak titeket tapasztalni. (Kaczvinszky)

( )

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

A kezdetek kezdetén nem volt Istenem, magam voltam önmagam ősoka. Semmit sem akartam, semmi után sem sóvárogtam, puszta lét voltam, a magam valójának ismerője. Önmagamat akartam, ezenkívül semmi mást; amit akartam, az voltam, és ami voltam, azt akartam, és ott szabad voltam Istentől, szabad minden dologtól. Amidőn azonban szabad akaratomból kiáramlottam és (ezáltal) teremtett lénnyé váltam, már lett Istenem. Mert mielőtt a teremtmények lettek volna, Isten sem volt „Isten” – Ő volt, aki volt. És miután a teremtmények teremtett lényekké lettek, Isten azután sem vált önmagában Istenné, hanem vált Istenné a teremtményekben... Amidőn Istenből kiáramlottam, minden így szólt körülöttem: „Van Isten!” Hogyan tehetne ez boldoggá, hiszen ezáltal teremtmény voltomról veszek tudomást. Ellenben az elszakadásban, szabadon mind a magam, mind Isten akaratától, szabadon a teremtés minden művétől, sőt magától Istentől is, sem kreatúra, sem Isten nem vagyok többé, hanem vagyok, aki voltam, s aki leszek örökkön örökké! Egy hatalmas lendület ekkor az angyali világ fölé emel. És ebben a lendületben olyan kincs birtokosa leszek, hogy Isten nem elégíthet ki engem semmivel, ami isteni voltát jelenti, nem, még isteni műveinek összességével sem. Mert ebben az elszakadásban eszmélek rá, hogy Isten és én egyek vagyunk. Ekkor az vagyok, aki voltam, se nem növekszem, se nem fogyatkozom, mivel én vagyok a mindenséget mozgató mozdulatlan ősok.

(Eckhart mester: A szellemben szegényekről - Hamvas Béla fordítása)

Tandori Dezső: A Klee–Milne vázlatkönyvbe

Elindulunk most szelíd tájakon,

nem is akarunk másfélékre érni.

Rímhelyzet jön: megnyugtató a régi,

mindig megújítható alkalom.

Hová is tartunk; kell-e mondanom.

Egy zökkenő már volt: egy átkelési

helyen; ilyen: két versszak közt a résnyi

fehér folyó – máris mutathatom.

Megyünk, szelíd barátaink, Te és én,

velünk-támadt útjelekre ügyelve

megyünk: örökmedvéink, Te meg én.

Hogy eddig hol voltunk? Az elején!

Most itt bóklászunk erre-valamerre.

S a végén hol…? A végén hol! A végén.

Borgessel Lisszabonban

Álmomban, most már sokadszor, visszatértem Portugáliába. Egy vékony, lebegő kabátban loholok -- talán Portó? -- az óceán partján. Langyos szellő, pálmák szegélyezte part, mélyet szippantok abból a hasonlíthatatlan légből és aztán végestelen-végig le a tengerparti ösvényen.
Itt kéne maradni, vagy legalábbis megpróbálni megírni ezt az egészet. Portó, óh, Istenem. Persze, hogy Portó, nem a dübörgő Lisszabon. De rögtön eszembe jutnak a hegyvölgyes pici középkori utcák. A csilingelő villamosok, csak kinyújtom a kezem az ablakból, s elkapom egy erkély korlátját. A Kolostor monumentalitása és végtelen változatossága.
És máris Lisszabonban. Mindjárt így kezdődik az írás, fejben:
"Ha Lisszabonra gondolok, csak sírni tudok a gyönyörűségtől."
Beülök egy kávézóba, nézem a folyót, a torkolatot, s emlékezetem két évtizedes mélyéről verssorok hullámoznak elő:
"Nézni a folyót, mely idő meg víz,/ és tudni, hogy az idő is folyó,/ s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,/ s az arcok is elfutnak,mint a víz."
(Húsz év=valóságban-húsz-év, Csepel, verőfényes nap, a kis heverőmön a könyvvel, amely Borgest idézi.)
Kihörpintem a kávéscsészét, s rohanok a szállásra, dalt kell komponálni ebből a versből.
Már el is indul. Spanyolul kéne, de számomra mégis magyarul él ez a vers..., foglalja hát mindkettőt magába. Szoprán hangra és hárfára.
Egy sor hangjaira még reggel is emlékszem, a telefonom memóriája őrzi.

Borges, Jorge Luis:

Arte poética 

Mirar el río hecho de tiempo y agua
y recordar que el tiempo es otro río,
saber que nos perdemos como el río
y que los rostros pasan como el agua.

Sentir que la vigilia es otro sueño
que sueña no soñar y que la muerte
que teme nuestra carne es esa muerte
de cada noche, que se llama sueño.

Ver en el día o en el año un símbolo
de los días del hombre y de sus años,
convertir el ultraje de los años
en una música, un rumor y un símbolo,

ver en la muerte el sueño, en el ocaso
un triste oro, tal es la poesía
que es inmortal y pobre. La poesía
vuelve como la aurora y el ocaso.

A veces en las tardes una cara
nos mira desde el fondo de un espejo;
el arte debe ser como ese espejo
que nos revela nuestra propia cara.

Cuentan que Ulises, harto de prodigios,
lloró de amor al divisar su Itaca
verde y humilde. El arte es esa Itaca
de verde eternidad, no de prodigios.

También es como el río interminable
que pasa y queda y es cristal de un mismo
Heráclito inconstante, que es el mismo
y es otro, como el río interminable.

Ars poetica 

Nézni a folyót, mely idő meg víz,

és tudni, hogy az idő is folyó,

s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,

s az arcok is elfutnak, mint a víz.

 

Az ébrenlétről tudni: másik álom,

mely csak álmodja álmát, s a halál,

melytől a test retteg, az a halál,

a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

 

Napról, évről érezni, puszta jelkép,

jelképe csak a napnak és az évnek,

s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,

mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

 

Halálban álmot látni, s ha az alkony

jő, benne bús aranyt, ez a költészet,

szegény és halhatatlan. A költészet,

mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

 

Esténként néha felmerül egy arc,

ránkvillantja egy homályos tükör,

a művészet, akár ez a tükör,

s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

 

Mondják, Ulysses, unva a csodákat,

sírt örömében, látva Ithakát,

a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát

idéz a művészet, nem a csodákat.

 

Olyan, akár a végtelen folyó,

mely megy s marad, s tükrében ugyanaz

a Hérakleitosz látszik, ugyanaz

s mindig más, mint a végtelen folyó.

 

Somlyó György ford.