Van hajlékom,
van hol virrasztanom.
Négy fal közt, tető alatt
könyökölök a konyhaasztalon.
Ősz van, de éppúgy lehetne
tél, nyár vagy tavasz.
Az idő, akár a köd,
rámszitál,
rámhavaz.
Tetők, bezárt falak
s porló, szétomló,
morzsalék-idő:
krónikus jelen.
Megvonod magad a számtól,
történelem.
Falról a törmelék vakolat –
pereg a perc,
a perc pereg.
Papírok, tárgyak kerítenek,
kacatok, limlomok,
kezek könyékig kesztyűben –
műanyag manipulátorok.
Megszoktam, ismerem őket,
gyomrom már nem háborog.
Négy fal véd, tető befed.
A lélek meddőhányóin is
fű ered.
Történelem, történelem –
bakancsok, lánctalpak,
gumiabroncsok lenyomata,
vérfolt a kövezeten,
levágott lópata.
S romok,
romok.
Múltam csak sejthetem,
jövőmről mit sem tudok,
földbe enyészik a jelen,
Történelem!
Szalmatörek, elszórt gabonamag,
szélhordta szemét az utakon,
szétgázolt kutyatetem.
Száguldásunkból kivész
az értelem.
Otthontalan,
e bolygón is hontalan
mi várhat ránk még,
miféle csillagok?
Fal véd, tető takar,
Petőfi képe a polcon
meginog.
Forog a radar,
keres,
forog,
keres.
Száz éve itt minden ideiglenes.
Könyökölök a konyhaasztalon.
Az éjszakát végigvirraszthatom –
oldás nincs itt,
csak kötés.
Nem a kezemben:
hátamban a kés.
Poros, homályos zugban
pók dolgozik,
hálóvá nő a foszlandó fonál.
Vezetékben a klórozott víz
jajgatva telefonál.
Kinek? Minek?
E hanggal alszom el
s e hangra ébredek.
December 1.
Hajnalra hó szakad,
hideg,
fehér.
A szemnek
gyógyszerrel fölér.
Könnyű lepel alatt
csonkok, sebek,
az elhallgatott és elhallgattatott szavak.
Csöndország légterén áthatol
a baljós zene:
egy mentősziréna szaggatott, sípoló
lélegzete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése