Ady Endre: Ülj törvényt, Werbőczi

Még magasról nézvést 
Megvolna az ország, 
Werbőczi-utódok 
Foldozzák, toldozzák. 
A Föld nem tud futni, 
Csak a Földnek népe 
S ezer Kinizsi sem 
Térülhet elébe. 

Nagy az idegen Föld, 
Sokasul az útja, 
Tegnap csatatér volt 
S ma puszta a Puszta: 
Éhes magyaroknak 
Nem futja a kedvük, 
Míg az igazukat 
Tán kiverekedjük. 

Verekedés közben, 
Hajh, ürül a korcsma, 
Menekül az inség 
Szökve, bukdácsolva. 
Bécsben a korcsmáros 
Tán még nem is sejti, 
Vagy ha tán sejti is, 
Könnyen elfelejti. 

Éles a hajósíp, 
Hallja baj-tetőzve 
Zselénszky gulyása, 
Tisza urak csősze. 
Hivogatja a síp, 
Nyomor eldobolja: 
Úgy elfogy a magyar, 
Mintha nem lett volna. 

Elmegy a kútágas, 
Marad csak a kútja, 
Meg híres Werbőczi 
Úri pereputtya. 
Árvult kastély gondját 
Kóbor kutya őrzi, 
Hivasd a törvénybe, 
Ha tudod, Werbőczi.

Ady Endre: A Mindegy átka

Sorakoznak s elfutnak a hetek, 
Mintha kórház-szagtól futnának. 
Talán nem volt soha ilyen beteg 
Az Élet, mely szennyesen bukdos 
S nem tud eljutni tiszta kúthoz. 
 
Máskor se volt itt élni jó dolog, 
De viharok sűrübben jöttek 
És többen voltak zúgó bátorok. 
Most már a reménytelen Mindegy 
Túlságosan meggyőzött minket. 
 
A Mindegy, mi ma mindent összetör, 
A lágy ujjakat összefonja, 
Hogy nem szorul össze az ököl. 
S hogy itt még valami teremjen, 
Gyertek, menjünk a Mindegy ellen. 
 
Igenis: kell a bátor lobbanás 
S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, 
Hogy minden vannál mindig jobb a más. 
Gyujtsuk ki jól a sziveinket: 
Csak azért se győzhet a Mindegy. 

Ady Endre: A hőkölés népe

Biró Lajosnak, akivel szerencsés volt régi
találkozásom s örök a barátságom.

Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró kánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szivét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kiméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.

Azt hiszem, minden gondolkodó ember életeben legalább egyszer beleütközik a nihilizmus problémájába.
Miért érdemes bármit is tenni, cselekedni?

*

Bármit is cselekszem, a saját tudati teremben teszek valamit. Elvégzem a dolgomat, rendet rakok, lenyírom a füvet, kevesebb kávét iszom, a Jót szolgálom...
Valójában a saját tudatomat építem vele.

*

A városok is szimbólumok.
Budapest, Várad, Kolozsvár... egy-egy nagy csomó, kivetített jelkép-köteg.

a dreamer who forgot to dream

Mester Attila: Matyó király és a boltok

Matyó királlyal szemben 
egy ószeres lakott 
durranós kulcsot árult 
és ördöglakatot 
mellette volt egy bolt 
ajtaja csupa pánt 
nem árultak ott mást 
csak szájharmonikát 
Tovább egy arcképfestő 
s egy pék következett 
az egyik folyton festett 
a másik meg evett 
végül az órás műhelye 
az volt ám a csoda 
kismutatókkal volt tele 
33 szoba 
Matyó szegénykirály volt 
nem költhetett sokat 
mégis minden nap sorra 
járta e furcsa boltokat 
Vett egy durranós kulcsot 
egy ördöglakatot 
harmonikát is vett, pedig 
fütyülni sem tudott 
És minden nap betért 
a festő műhelyébe 
hogy képet fessen róla 
két kiflivel kezében 
Mindegyikükkel váltott 
néhány baráti szót 
s a zsebében vidáman ketyegtek 
a kismutatók

Weöres Sándor: Üdvösség

Csak azért 
az egyetlen napért 
érdemes volt megszületnem, 
amikor szeretni tudtam, 
és szeretnek-e, nem kérdeztem. 
Csak ennyi történt teljes életemben, 
egyébkor szakadékba buktam. 
Csak azért 
az egyetlen napért 
érdemes volt megszületnem.

Szabó Lőrinc: Vang-An-Si

– Hiába! – hallotta ezerszer 
Sen-Tszung, a sárkánytrón ura. 
– Nincs remény! – és ijedten nézett 
a remete Vang An Si-ra. 
– Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! – 
dörögte három ezredév 
és a Tanácsban csak a szent bölcs, 
Vang-An-Si rázta a fejét.

Fejét rázta és így kiáltott: 
– De! tudd meg! s ne felejtsd soha! 
Én, Vang-An-Si, neveltelek föl, 
én és a filozófia; 
most tied a trón: megcsináljuk, 
mit még senki se mert, akart, 
az Isten Országát a földön, 
én, a gondolat, s te, a kard! –

– Császár, ne akarj tudni semmit! – 
könyörgött a rémült Tanács. 
– Sen-Tszung, – könyörgött a szent, – tárd ki 
varázstornyod négy ablakát! 
– Ne, császár, ne hallgass a népre! 
– Császár, hallgasd meg népedet! 
És szólt Sen-Tszung, az ifjú császár: 
– Vang-An-si, én neked hiszek!

A torony négyfelé kitárult, 
a Tanács meghajtá fejét 
és Sen-Tszung, mit császár sohsem tett, 
hallgatta, miért sír a nép; 
a négy ablak négyfelé tárult, 
és begyűjtötte mind a kínt, 
mit fél Ázsia szíve néma 
viharként döngött odakint.

S a vihar feljajdult Keletről: 
– Császár nincs munka, nincs kenyér! 
Kifoszt az uzsorás, a kalmár! – 
sírt a milliótorkú Dél. 
– A bér! a tőke! – zúgta Észak 
és Nyugat zúgta: – A papok! 
Sápadtan hallgatta a császár 
a négy beszélő ablakot.

Sápadtan hallgatta a császár, 
amit még nem hallott soha: 
hogy a szabadság nem szabadság, 
a jog az őserdők joga, 
hogy a szegényt a fenevad pénz, 
mint a tigris a nyulat, eszi, 
s a világ csak nézi a gyengét 
és legfeljebb megkönnyezi.

Irtózva hallgatta a császár, 
hogy átkozódtak a szívek, 
hogy elsírták mind, amit szemébe 
nem mondtak volna soha meg; 
irtózva hallgatta a néma 
mennydörgést, amit a kulik 
kétszázmillió szíve vert és 
az imát: – Ég Fia, segíts! –

Az ablak bezárult. – Hiába! 
Nincs remény! – mondta a Tanács. 
De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár, 
akard s itt lesz az új világ! 
– Akarom! – szólt és megölelte 
szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom! 
Tanítóm voltál, most is az vagy, 
Kezedben minden hatalom! –

És Vang-An-Si dolgozni kezdett 
és dolgozott tíz éven át. 
Védte a gyengét, tőrbe csalta 
a tigrist és a banditát. 
– Pénz, műhely s bolt: az államé mind, 
– hirdette, – én kereskedem, 
s mit agy és kéz, mint munka termel, 
elosztom becsületesen! –

Tíz évig dolgozott a szent bölcs, 
büszkén, hogy amit most csinál, 
ezer év múlva is csak álom 
lesz más népek fiainál; 
békét hirdetett s ölt nyugodtan, 
ha ölnie kellett neki, 
angyalok voltak a katonái 
s angyalok a hóhérai.

Tíz évig dolgozott Vang-An-Si 
és dolgozott mindenkiért, 
kétszázmillió szíve volt és 
a vén világ arcot cserélt; 
látta: roppant számok és tervek 
bölcs kényszerben hogy építik 
szerencse, önzés, bűn s örök harc 
fölé az ész és rend álmait.

Tíz év… S a szent hívta a császárt 
és a Tanácsot. – Kész vagyok, 
itt a művem! – s az új világra 
kitárta a négy ablakot. 
Boldogan hajolt ki a császár, 
Vang-An-Si boldogan figyelt: 
köröttük a birodalomnak 
kétszázmillió szíve vert.

Csend volt, mint mindig, titok és csend, 
de hatni kezdett a varázs, 
megszólalt kétszázmillió szív 
s a titokból lett vallomás: 
– Öld meg! – zúgta egy hang. Utána 
égig csapott a düh s a vád: 
– Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár. 
– Vang-An-Sit, a pokol fiát!

– A bölcsek bölcsét? – A bolondot! 
– A szentet? – Ördög szentje volt! 
– Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung. 
– Öld meg: mindenkit kirabolt! 
Öld meg! – az átok mint a tenger 
özönlött a császár felé. 
– Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si 
és kilépett a nép elé.

– Őrültek! Elűztem a kalmárt!… 
– A tied éppúgy becsapott! 
– Bankpénz helyett… – De katonákkal 
Hajtottad be a kamatot! 
– Az úri tőke… – Spicliké lett! 
– A papok… – Azért nincs eső! 
– Munkahadsereg… – Mint a börtön! 
– Jövőtök… – Ma kell, nem jövő!

És már megint égig csapott 
a vihar, tombolt az új világ: 
– Most remény sincs meggazdagodni! 
Császár, öld meg a bestiát! 
– Őrültek! – suttogta a császár 
s becsukta a négy ablakot, 
s elnémult kétszázmillió szív 
s az önzés újra hallgatott.

Elnémult kétszázmillió szív, 
csak kettő beszélt odabent. 
– Hiába! – sóhajtott a császár. 
– Nincs remény! – sóhajtott a szent. 
– Úgy-e, mégis a régi rend jobb?! – 
tapsolt a győzelmes Tanács. 
És Vang-An-Si befalaztatta 
a szent torony négy ablakát. 

Ördögöd van

Itt van velem már régóta. Megszoktuk egymást.
Hiszen voltaképpen ő is: én vagyok.
Fülembe sustorog, mormol, hörög vagy ordít.
Néha napokig színét sem látom, majd a legváratlanabb pillanatban ott terem: adja vészterhes tanácsait.
Röhög a markába, vagy játssza a szendét.
Tudom: ha egyszer megértem (átélem?), hogy ő is a részem, képzeletem terméke: semmivé válik.

Vagy legalább: az áristomba kerül.

Álom

Látod,
ezt a szivárvány-színű falat?
Érintsd meg, simítsd a rücskös felszínt,
verd ököllel, vagy fejedet üsd belé,
ha agyvelőd ki is loccsan:
csak álom az.

Nemsoká' jön a hajnal,
felkelsz s ébrenlétnek hívod,
mi nem inkább, de nem is kevésbé
valóság.

Már itt van a megoldás egy kéznyújtásnyira...,
de reggelre köddé válik.

*

Kőmíves Kelemen, Manole Mester.
Minden nap újra kell kezdened.
Hogy a fal megálljon: áldozat szükséges.

Szécsi Margit: A magyar Gulág

    Nem töri át táltos mese
    A hétmérföldes csizma se

    Nem a rácsos tábor-világ
    Ő: a sors, a magyar Gulág

    Lélek ellen örök blokád
    Ő: a sors, a magyar Gulág

    Frontális köd, köd-gyülevész
    Megőrül benne a vitéz

    Szív nem nemes, szabály hamis
    Nyílt sisakod: halálod is

    Ez az eleven nem levés
    Az eleve elrendelés

    A pénzváltók, a praktikák
    a ríkató vastaktikák

    hogyha kinek gyarmata vagy:
    kölkeidben is az maradj

    Belepusztul ősöd, apád
    Ez a sors a magyar Gulág

    Jaj aki tarkódon tapos
    A nép legyen alázatos

    Jaj cinikus zsoldos-golyók
    [........................
    .........................]

    Ezer év itt a büntetés
    Ne-tudd-ki-vagy kitüntetés

    Megölt múltunk: magyar Gulág

    S kidobják a dögcédulát

Süt a nap, aranyló ál-tavasz. Monteverdi szól.

Örülni a Semminek, elfogadni, hogy Semmit nem kell tenni, a Semmit kell tenni.

*

Létfeladat: elfogadni és beteljesíteni az élethelyzetet, amiben vagy.

Van, akinek a „jót”, van, akinek a „rosszat”, adott esetben mind a kettőt ugyanolyan nehéz lehet.

*

Felismerni, beismerni, hogy a jót nehezebb.

*

Valami módon az ember az ember természetes állapota, amiben létezik, a Rossz. A Bűnbeesés tenné?

*

Megkérdeztük a csoportban Ph. atyát, mi valójában a Bűnbeesés, miért bűn a Tudás. Azt felelte, nem a Tudás bűn, hanem az a tudás, amelyben az ember magát helyezi a középpontba, mintegy Isten helyére.

*

Azt írja valahol Hamvas, Baaderre hivatkozva, hogy az eredendő bűn nem más, minthogy „az ember megnézte kívülről önmagát”.

Ha szétnézünk ma a világban, nem nehéz észrevenni, hogy az ember mást sem tesz, mint kívülről nézi önmagát. Hasonlítgat, relativizál, végül pedig: mindent eljelentéktelenít.

*

A rádióban egy fényképész beszélt -- milyen kár, hogy nem hallottam a nevét --, aki évek óta Bretagne-ban él. Beszélt az ottaniak egyszerűségéről, a kemény arcokról, a kis halászfalukról, amelyek szegénysége sokszor felülmúlja a magyarországit, vagy az erdélyit, az emberek mégis reményteliek, boldogok. Ez a különbség a fotókon is világosan látszik, az itthoni fotók mindig szomorúak.  Mi teszi mégis a különbséget?

Én több mint tíz éve jártam arra, és rádöbbentem, mennyire vágynék újra. Belélegezni a sós levegőt, csodálni az óceánt, a menhireket, a csodálatos gotikus templomokat a legkisebb faluban is, a múzeumban de la Tour képeit, nézni a körtáncokat, újra megfújni a bombarde-ot, reggelire pirított kalácsot, ebéd előtt sárgadinnyét, friss paradicsomot, majd hideg csirkehúst, crepes-et, almatortát enni, jó söröket és cidre-t inni, hosszan nézni a hajókat a kikötőben. Majd csöndesen visszavágyni a Dunántúlra és Kalotaszegre, ahol ugyanazok a kedves dombok, mosolyok és egyszerű ételek fogadnak, csak valami titokzatos árnyék által sújtva.