Lassan minden célba ér. Körbeér.
Bemutatták a Házsongárd-filmet, s az, akinek néma sugallatára egykor elindultam Erdélybe, véletlenül odakapcsolt. Ma reggelt fölhívott, hogy gratuláljon a zenéhez (noha magát a filmet jól lehordta).
Jobban esett ez, mint valami Junior Prima-díj.

*

Csoóri Sándor

Egy erdélyi város dombján állva

                                          Balogh Júliának

Város, ezer kézzel téged is megfojtottak.

Röpült zuzmarás szobraid feje

téli kertekbe

s a malomárok mocskai közé.

Régi palotáidba pedig

az élők mellé

beköltöztek a svábbogarak.

Húsz éjszakán át

ordítoztam egyedül a temetődben:

Idegen vagyok itt, Város, a sírköveid között,

de a holtaknak kiásott, sárga földed

minden érkezésemet visszajelzi.

Szólíts meg ezért engem a magam nyelvén.

Szólíts meg engem a mai havazásban.

Bárhova hányódhatok,

megkínzott zsoltáraidat

éneklem egyedül is.

Város, ha elhagylak,
első hazámban is száműzött vagyok.

Csoóri Sándor: Tavasz! Tavasz!

Fecske jön

s átszáll szétnyitott ujjaim között.

Nyomában könnyű felhők sikladoznak.

Tavasz! Tavasz!

Ma már a sikongó köszörűkövek

és a disznóölő kések is őt köszöntik.

Köszönöm, én is jól vagyok.

Az akácfáimon

fehér ruhás angyalok ülnek

s valaki olyan hóhérokról mesél nekik,

akik az én ablakom előtt is elsétáltak.

Istenem, hol van már az a délelőtt!

Hol van már az az este!

A gyászoló özvegyek azóta

halkan suhanó autóval

járkálnak át a túlvilágra.

Tavasz! Tavasz!

Virágnövesztő évszakom!

Azt mondják: neked még vannak

kihantolható halottaid.

Szépek, hosszúak, átlátszóak.

Én hiszek neked, de várd meg azt a húsvétot,

amikor könnyű felhőkbe

vagy tűzbe öltöztetheted őket.

Zenész-barátnak segíteni, betűzgetni a Dansuri populare româneşti feliratait.

Azon nevetünk, hogy tulajdonképpen az összes jelentős magyar zeneszerző tudott/tud románul.
Talán csak Kodály és Liszt kivétel.

Tündöklő fényeknek teremtője, Isten!

az idők ritmusát Te szabod meg bölcsen.

Lement már a nap, ránk tör a rút káosz:

add nekünk fényedet, add meg, jó Vezérünk!

*

A Lélek Felsőbb Képességei
Értelem és Akarat
Erősödjenek fényedben

*

A régi római rítus -- a liturgia második vatikáni zsinat előtti formája -- először zeneileg kezdett el érdekelni. Elképesztően nagy kultúra a gregorián, sosem értettem, hogyan is beszélhetnek bizonyos zenetörténetek "fejlődésről". Hova is fejlődhetett volna az európai zene a középkor után. Talán visszafelé...?

A zenei érdeklődéshez jött azután a lelki-szellemi útkeresés. (Megint csak jórészt az erdélyi és moldvai impulzusok nyomán.) P. azt mondta -- kicsit a rá jellemző teatralitással --, hogy ez a két irány úgy ért bennem össze, mint egy gotikus boltozat két íve.

Tavaly Gyömrőn éltem át a Nagyhét csodáját. Magát a liturgiát, s mindazt, amit ezzel testközelbe hozunk. Közben pedig bepillanthattam egy közösség életébe, egészen különleges embereket ismerve meg ezáltal. Nem mindennapi érzés ugyanazt megvalósítani, ami a Szent István-korabeli esztergomi szertartásrendben megtörtént.

Idén nincs bentlakás, talán most nem is lenne hozzá erőm. Csupán az esti szertartások is komoly energiákat követelnek. Rengeteg különleges, az évközitől teljesen különböző elemet tartalmaznak.

Valamiért rám tavaly is, idén is, az éjszakába nyúló, több órás lamentációk vannak a legnagyobb hatással. A zsoltárok, responzóriumok, olvasmányok végtelenített sorozata annyira átalakítja az ember figyelmét, hogy a végén, a tizenkét gyertya elkoppanása után, ha akarnánk se tudnánk már lélekben máshol lenni.

Nem marad a világból akkor más, csak én, és a bizonyos tizenharmadik.

Hogyan írhat le Perotinus olyan hangokat, amilyeneket ma is leírhatnának?
Hogyan írhat le az öreg Liszt olyanokat, amilyeneket Perotinus is leírhatott volna?

*

Nem a zablák, nem a csengések,

hanem a kosáron a fül;

nem az ostromok, a bekerítések;

hanem a korall-sor a nyak körül,

meg a tűzhely körüli székek;

nem a viharok, a mének, a diadalzengések,

hanem a szitaszél-veregetések,

ha a liszt megtömörül,

hanem a néma kitekintések

a téli ablak függönye mögül;

nem a havasok, a jeges meredélyek,

hanem a kézimunkázó vetések,

a vasárnap is orsópörgetők,

hanem a csecsemő lebegtetések,

hanem a csermelyek, a csevegők,

nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!

Hanem a megforditott vánkos.

(Illyés: Ditirambus a nőkhöz)

Kányádi Sándor: Dunamenti mondóka

ősöm ősödnél

ősebb

hősöm hősödnél

hősebb

törzsem törzsednél

törzsebb

földem földednél

földebb

csontom csontodnál

csontabb

sorsom sorsodnál

sorsabb

vérem vérednél

vérebb

népem népednél

népebb

vétked vétkemnél

vétkebb

Kolozsvár, 1987.

*

A Duna margójára, mentére

Nem gondoltam volna, hogy egyszer a Szemlőhegyen kötök ki.

Pest óriási és szervetlen képződmény, szélsőséges világokból áll, amelyek nem is érintkeznek egymással. Egy városban él a cinkotai, a pasaréti, az újlipóciai, a dzsumbuj-béli, a csepeli ; soha nem jártak egymás földjén, vagy éppen nem is tudnak egymásról. Nem tudom, más nagyvárosokra is jellemző-e ez.

Furcsán alakult az életem ; ha rátekintek a térképre, engem mind a 23 kerülethez köt valami. Sok helyen laktam is, sokfelé fűznek rokoni, baráti szálak.

Végül mindenhol otthon érzem már magam. Nem hatnak rám a kétes pénzből szerzett terepjárók, a miniszterelnökök, a gyanakvó tekintetek sem. Nyugalom van, a hegy arisztokratikus fensége, és talán jó jel, hogy már pár nap után megszületett az első szemlőhegyi dal. --

TORNAI József

Világtojásban

Kiskacsa fürdik fekete tóba',
anyjához készül Lengyelországba.
De már nem úszik, leszállt a gyönge,
világtojásban lakni örökre.
Én is eldobnám messze a tollam,
ha megtudhatnám, a fészkem hol van.
Nincs fészke, nincs, a holt madárnak,
nincs irgalom a dalok fiának.
Világtojásban, ha meg is érzi,
kisfiúmód sír újra a férfi.

összeomló realitás

betűk
és hangjegyek egymásutánja
évszakok
esték és reggelek mibenléte

mi is ez a nagyszabású
érthetetlen és
könyörtelen káprázat
melyben élned adatott

*

ne legyen gondod a múlttal
nincs már rá idő

de mi lesz az évekkel
melyek észrevétlen
elmentek melletted

melyeknek nem voltál ura

mindezért cserébe
mintegy bosszú gyanánt

végül nem is mentek el

*

(legvégül bizonyára
ez is a nagy terv része volt

s jó volt így, ahogy volt)

*

zongorázni újra

szorgalmasan gyarapított de
önmagában mit sem érő tudásod
belesűríteni egy jól megformált frázisba

az érintés súlya
vagy játszi könnyedsége

("szólj gyöngéden, de erővel")

ez hiányzott már

*

"a szürke eminenciás
aki nélkül nem működik semmi"

*

nyomot kell hagyni
szólt a nagydarab, szigorú ember

nyolcvan éves volt, de az arcán a bőr
sosem értettem
olyan sima, akár egy kisbabáé

csak az a fontos, hogy nyomot hagyjunk,
majd lassan megfordult
és elindult az Ismeretlen felé

[Sosem szerettem visszahallgatni a darabjaimat.
Nagyon nem. Egyrészt, mert mindig már a következő feladat érdekelt, másrészt elég kevés esetben sikerült az előadásnak megközelítenie azt, amit elképzeltem.

Pedig tulajdonképpen nem írok nehéz dolgokat. (Talán épp ez a baj? Vagy más értelemben nehezek, mondjuk azt, hogy gondolatilag? És azzal már nem szívesen foglalkozik a zenészek jó része, hogy bizonyos plusz energiákat vigyen az előadásba?)

De viaskodtam én magammal is. Volt olyan darab, amelyet már a bemutatóra annyira meggyűlöltem, hogy mikor megkaptam a CD-t, elsüllyesztettem a szoba egy sarkába. (Az sem volt elég, tudtam ott van.)

Mostanára valami megváltozott. Ha van idő, sokat foglalkozom a régi felvételekkel. Időközben eltávolodtak tőlem. Úgy vagyok velük, mint hangzó fényképekkel, dokumentáltak egy adott pillanatot, élethelyzetet. (Ki voltam, mi történt velem, mit csináltam, mi menthető mindebből. Önismereti kurzus.)

Volt egy rövid időszak, amikor nagy súlyt fektettem a komponálásban a struktúrára, a szerkezetre. Érdekes módon a kifejezés is ekkor volt a legerősebb.

Akkoriban ettől az iránytól próbáltak a legjobban eltéríteni, az utóbbi időben meg épp e darabokra kapok jó visszajelzéseket. Talán ezt kellene folytatni, erre kéne tovább menni? Évek óta érzem már, hogy a dalokból nem lehet.

Titkon mindig az vonzott, hogy kristálytiszta szerkezet hordozza a lélek legbelső tartalmait és a kettő között feszülő vibrálás... Egzaktság és érzékenység, matematika és lélek.

Aztán az is lehet, hogy H.-nak van igaza, és hasztalan ez az egész ; ki kéne menni a játszótérre éneket tanítani.]

*

Nem szoktam zeneszerzőkkel álmodni, de az egyik éjjel ott állt előttem a Nagy Mester.
Már vártalak, mondta, előkészítettem neked a Poppeát. És korát meghazudtoló sietséggel bekapcsolta a készüléket --