A régi római rítus -- a liturgia második vatikáni zsinat előtti formája -- először zeneileg kezdett el érdekelni. Elképesztően nagy kultúra a gregorián, sosem értettem, hogyan is beszélhetnek bizonyos zenetörténetek "fejlődésről". Hova is fejlődhetett volna az európai zene a középkor után. Talán visszafelé...?

A zenei érdeklődéshez jött azután a lelki-szellemi útkeresés. (Megint csak jórészt az erdélyi és moldvai impulzusok nyomán.) P. azt mondta -- kicsit a rá jellemző teatralitással --, hogy ez a két irány úgy ért bennem össze, mint egy gotikus boltozat két íve.

Tavaly Gyömrőn éltem át a Nagyhét csodáját. Magát a liturgiát, s mindazt, amit ezzel testközelbe hozunk. Közben pedig bepillanthattam egy közösség életébe, egészen különleges embereket ismerve meg ezáltal. Nem mindennapi érzés ugyanazt megvalósítani, ami a Szent István-korabeli esztergomi szertartásrendben megtörtént.

Idén nincs bentlakás, talán most nem is lenne hozzá erőm. Csupán az esti szertartások is komoly energiákat követelnek. Rengeteg különleges, az évközitől teljesen különböző elemet tartalmaznak.

Valamiért rám tavaly is, idén is, az éjszakába nyúló, több órás lamentációk vannak a legnagyobb hatással. A zsoltárok, responzóriumok, olvasmányok végtelenített sorozata annyira átalakítja az ember figyelmét, hogy a végén, a tizenkét gyertya elkoppanása után, ha akarnánk se tudnánk már lélekben máshol lenni.

Nem marad a világból akkor más, csak én, és a bizonyos tizenharmadik.