Nagyon nem. Egyrészt, mert mindig már a következő feladat érdekelt, másrészt elég kevés esetben sikerült az előadásnak megközelítenie azt, amit elképzeltem.
Pedig tulajdonképpen nem írok nehéz dolgokat. (Talán épp ez a baj? Vagy más értelemben nehezek, mondjuk azt, hogy gondolatilag? És azzal már nem szívesen foglalkozik a zenészek jó része, hogy bizonyos plusz energiákat vigyen az előadásba?)
De viaskodtam én magammal is. Volt olyan darab, amelyet már a bemutatóra annyira meggyűlöltem, hogy mikor megkaptam a CD-t, elsüllyesztettem a szoba egy sarkába. (Az sem volt elég, tudtam ott van.)
Mostanára valami megváltozott. Ha van idő, sokat foglalkozom a régi felvételekkel. Időközben eltávolodtak tőlem. Úgy vagyok velük, mint hangzó fényképekkel, dokumentáltak egy adott pillanatot, élethelyzetet. (Ki voltam, mi történt velem, mit csináltam, mi menthető mindebből. Önismereti kurzus.)
Volt egy rövid időszak, amikor nagy súlyt fektettem a komponálásban a struktúrára, a szerkezetre. Érdekes módon a kifejezés is ekkor volt a legerősebb.
Akkoriban ettől az iránytól próbáltak a legjobban eltéríteni, az utóbbi időben meg épp e darabokra kapok jó visszajelzéseket. Talán ezt kellene folytatni, erre kéne tovább menni? Évek óta érzem már, hogy a dalokból nem lehet.
Titkon mindig az vonzott, hogy kristálytiszta szerkezet hordozza a lélek legbelső tartalmait és a kettő között feszülő vibrálás... Egzaktság és érzékenység, matematika és lélek.
Aztán az is lehet, hogy H.-nak van igaza, és hasztalan ez az egész ; ki kéne menni a játszótérre éneket tanítani.]
*
Nem szoktam zeneszerzőkkel álmodni, de az egyik éjjel ott állt előttem a Nagy Mester.
Már vártalak, mondta, előkészítettem neked a Poppeát. És korát meghazudtoló sietséggel bekapcsolta a készüléket --
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése