Pesten esik a hó

Nézzétek csak
ez itt a Tower of Song
hol napjaim tengetem

lakájos cselédszobát bérelek
valahol
a százhuszadik emeleten

nem mondom
már ide feljutni is
szép kis teljesítmény volt

még ha a torony teljes magasságának
tizedénél sem járok

meghódítására
lenne-e még idő egyáltalán
erő tehetség is kérdéses

sebaj mondhatnám
van itt e kényelmes zugban minden
nem szegényház

könyvek rogyásig
lépni sem lehet már tőlük

egy antik óra
mely néha
zongoraszóra megbolondul
és újra járni kezd

poros relikviák

egy Frida-kép a falon
egy híres kép melyen
fáradt férfi síró nőalak ölébe hajtja fejét

meguntam mégis egyszer
az egyhangú néma órákat

és ki akartam törni innen
valahogy

az istenek is mintha
ezt sugallták volna

csak útmutatást térképet
nem nyomtak a kezembe
és azóta se hallattak magukról

azóta bolyongok itt
a hatalmas folyosók néma labirintusában

irány segítség nélkül
ami van is hamis vezérlet
álpróféták károgása

így hát hibát hibára halmozok
már megszólalásaimmal
nemhogy tetteimmel

melléütök a szegnek

hova lépek fű nem terem
(némi képzavarral élve)

mi súgja mégis azt hogy
vezet még út
a földre

tán nem is oly sokára
mégis odaérünk
valahová

s színről színre látunk
mindent

a Valóság
Birodalmában

Köszönet KJ-nak ez úton is
édesapja csodálatos könyvéért,
bár nem hiszem, hogy ezt olvasná,

valami most belőle külön
idekívánkozik,
remélem, hogy ez megbocsátható


Kodolányi Gyula

Némák maradunk, bénák
Being Dumb

Véresen, a torok fájó gátján
szakad ki a szavak lehellete.
the breath of words. Hallok hangokat gyakran
idebent, de leírni csak ritkán
tudom őket. Hallottam a moccanást,
a szó-magzat mozdulatát. Elúszó
dallamot, a legszebb kádenciát,
elérhetetlent, kimondhatatlant.
Nem lett belőlük, nem lesz lehellet,
csak néma dallamként élnek a fejben,
az idegekben. A kézig, a tollig,
a papírra nem jutnak el soha.
Being dumb. Némák maradunk, bénák.
Hiába hallunk igaz dallamokat.

Egy gondolattól a másikig
végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig

felmérhetetlen

s valóban
a gondolatok is csillagok
kigyúlnak és elalszanak

nyomuk vész

bár a kialudtak is küldik még fényüket maguk után
jó ideig

*
mily kívánatos és
mily reménytelen vállalkozás
rögzíteni valamennyit
magunk s az idő számára

*
gondolkozáson ez esetben
a hétköznapi fogalmi gondolkozást értve
természetesen

mely amúgy felettébb csalóka lehet

főként automatizmusokon
és berögzöttségeken alapul
önnön élményeinken tapasztalatainkon
vagy ami rosszabb másokéin

ezeket a mintázatokat
-- sokszor végzetesen téves módon -- felhasználva
alkotunk képet
véleményt
hozunk döntéseket

de igaz

végül mi mást is tehetnénk

az érzés ugyan közvetlenebb és élményszerűbben vezet célba
-- és aki a művészetben él
különösen nem nélkülözheti --
mégis
természeténél fogva ingatag

az intuíció
a dolgok és jelenségek fölfénylése
csak kivételes személyeknek
és kivételes pillanatokban adatik meg

*
mindez a bűnbeesés következménye
mondja higgadtan philipp atya

a paradicsomi ember
értelme is akarata is
sokkalta nagyobb volt

érzékei is

sőt értés és érzés egy ugyanaz volt még ott
gondolom hozzá én

ezt hajkurásszuk egy életen át
de hány percet töltünk vajon a paradicsomban
e földön
s miként

nézem hogy csillog magdi néni szeme

csupaszív
hallókészülékes óriáscsecsemő

a paradicsomban érzi magát
minden egyes gyónás-áldozás után
mondja

mit tudhatok én minderről
hiszen idáig még nem jutottam

nem is kaptam ilyen irányú neveltetést

sőt ha precíz akarok lenni
valódi szellemi értelemben
szinte semmilyet sem

valamiféle erkölcsit-világnézetit talán

viszont mindent egybevéve
szabad vagyok
s felnőttségemre
szabadon bukdácsolhatok immár

*
bejárta mostanság
a facebookot
egy pilinszkynek tulajdonított
gondolatsor

nem teljesen értek egyet vele
de átgondolásra kétségkívül érdemes

miszerint a költő
azzal kárhoztatta volna
a pszi-előtaggal kezdődő
tudományokat
illetve ezek művelőit

hogy téves módon úgy állítják be
mintha az élet nagy problémái
megoldhatóak lennének

noha
nem azok

s végső soron
mást nem is tehetünk
minthogy kegyelemért
esdekelünk

Távozó fa

Most, hogy a napokban megvettem Oravecz Imre új verseskötetét,
hirtelen eszembe ötlött,
amire ritkán gondoltam az elmúlt években,
hogy mi egyszer meglátogattuk őt Szajlán,

Mátraházán nyaraltunk, talán öt éve is már ennek,
közvetlenül a nyaralás előtt vagy után történt,
nem is emlékszem pontosan,

még az utazás körülményeire se nagyon,
csak hogy egy poros kisvárosban, Pétervásárán kellett átszállni a buszra,
a tudnivalókat maga a költő magyarázta el,

(még különösebb, hogy a napokban valamiképpen ezt az egészet újraálmodtam,

sötét és hideg őszi este volt,
s immár egy olyasféle kisbusszal kellett Szajlára menni, amilyenek Románia-szerte is járnak...,)

furcsa élmény volt anno,
találkozni egy emberrel, akit csupán a könyveiből ismerek,
onnan viszont annál alaposabban,

s egyszer csak ott állt életnagyságban,

s beigazolódott a legenda -- hiába nem akartam elhinni --,
miszerint mindig vendégeire ereszti két nagy pásztorkutyáját,
letesztelendő, hogy jó emberek-e,

kapcsolatom vele ott kezdődött,
hogy első nagyobb közönség előtt bemutatott darabomat
az ő verseire írtam
szoprán hangra és cimbalomra, még 2003-ban,

a bemutató nem is sikerült rosszul,
de valahogy mégsem váltotta ki azt a hatást,
(amelyet elvártam volna tőle, oh,)
emiatt aztán hónapokra valóságos depresszióba estem,

még arra a nagyon kedves, madaras fejlécű levélre sem voltam képes válaszolni,
amelyet nekem, a tizenhét éves senkinek írt Oravecz,
sok sikert kívánva a bemutatóhoz,

úgy éreztem, utóbb neheztelt is rám emiatt, jogosan,

most, olvasva a Távozó fa a korábbiaknál is jóval keserűbb verseit,
arra gondolok, hogy milyen nehéz időket élhetett ő át akkoriban,

s hogy hiába akárhány Kossuth-díj, irodalomtörténeti említés, bármicsoda,
az ember csak ugyanazokkal a problémákkal, kérdésekkel kell, hogy szembesüljön,
mint mindenki, élete végéig, folyamatosan,
nincs menekvés,

sok mindenről beszélgettünk akkor,
kissé öreges vonásnak tudtam be, hogy folyton a gyerekeiről mesélt,
viszont számtalan gondolatébresztő mondata bennem él ma is,

s legfőképpen annak örvendek, hogy versei műfaj-besorolási problémáinak kapcsán elmondtam neki,
hogy számomra az csupán a fontos, lélektől lélekig érjen a mű,

s hogy csak egy pillanatra én is azt érezhettem, ez a mondat is lélektől lélekig ért,

azt hiszem sok mindent tanultam tőle,
a közvetlenség, a kicsiség, az őszinteség nagyra értékelését az alkotásban,
azt hogy ne akarjak akaratlag tetszeni, tetszelegni senkinek,

hogy az ének úgy úgy szóljon, mint a barátposzáta éneke,

nem figyelve semmilyen vélt vagy valós elvárásra,

és mindezért végtelenül hálás vagyok neki ma is.

*

OI: Talált vers

Reám irányította nyugodt tekintetét,
a madarak szoktak így nézni,
mikor nem félnek.
(Turgenyev: Faust. Harmadik levél.)

létezik-e ez a város 

vagy csak képzelődöm

a sörbe fúló ember-alattiság

a hajnali részeg ordítozás 
a székely népligetben

a norvégokat kergetjük

itt is meg amott is 

meséli a taxis

micsoda hősiesség

a szívnek 
meg kell szakadni

ha nyerünk ha veszítünk

szerencsére

mindig adódik rá alkalom

felfegyverzett rendőrök 
mindenfelé

minden utcasarkon

üveg alá kerülünk valahányan
mondá valahogy így pilinszky jános

talán épp egy ilyen szép novemberi reggelen

ki tudja

mindeközben 
egy könnyelműen iskolának nevezett 
szocreál rendelő-épületben

csótányok zuhannak 
megadóan

a zongora-billentyűkre

ezt már megszoktam ugyan

ádámot sajnálom csak aki fél a rovaroktól

de hogy 

a magasságos jehova tanúi

románul hirdetnek a blaha lujza téren

az aluljáró kellős közepén

ez valóban érdekes
nem árt közelebbről is 
szemügyre venni

román a hirdetőtábla a szórólap

milyen szerencséjük lenne velem

ha éppen nem telefonálnék

hisz konyítok valamicskét

e nyelven amely

pillangóformájú kicsiny hazánk táján

nem mondható épp közismertnek s népszerűnek

ki tudja 
összekeverték-e ők is budapestet bukaresttel

némi − büszkeségre okot nem adó de szerencsére távoli –

családi érintettség nyomán mondhatom

kinézem belőlük