Távozó fa

Most, hogy a napokban megvettem Oravecz Imre új verseskötetét,
hirtelen eszembe ötlött,
amire ritkán gondoltam az elmúlt években,
hogy mi egyszer meglátogattuk őt Szajlán,

Mátraházán nyaraltunk, talán öt éve is már ennek,
közvetlenül a nyaralás előtt vagy után történt,
nem is emlékszem pontosan,

még az utazás körülményeire se nagyon,
csak hogy egy poros kisvárosban, Pétervásárán kellett átszállni a buszra,
a tudnivalókat maga a költő magyarázta el,

(még különösebb, hogy a napokban valamiképpen ezt az egészet újraálmodtam,

sötét és hideg őszi este volt,
s immár egy olyasféle kisbusszal kellett Szajlára menni, amilyenek Románia-szerte is járnak...,)

furcsa élmény volt anno,
találkozni egy emberrel, akit csupán a könyveiből ismerek,
onnan viszont annál alaposabban,

s egyszer csak ott állt életnagyságban,

s beigazolódott a legenda -- hiába nem akartam elhinni --,
miszerint mindig vendégeire ereszti két nagy pásztorkutyáját,
letesztelendő, hogy jó emberek-e,

kapcsolatom vele ott kezdődött,
hogy első nagyobb közönség előtt bemutatott darabomat
az ő verseire írtam
szoprán hangra és cimbalomra, még 2003-ban,

a bemutató nem is sikerült rosszul,
de valahogy mégsem váltotta ki azt a hatást,
(amelyet elvártam volna tőle, oh,)
emiatt aztán hónapokra valóságos depresszióba estem,

még arra a nagyon kedves, madaras fejlécű levélre sem voltam képes válaszolni,
amelyet nekem, a tizenhét éves senkinek írt Oravecz,
sok sikert kívánva a bemutatóhoz,

úgy éreztem, utóbb neheztelt is rám emiatt, jogosan,

most, olvasva a Távozó fa a korábbiaknál is jóval keserűbb verseit,
arra gondolok, hogy milyen nehéz időket élhetett ő át akkoriban,

s hogy hiába akárhány Kossuth-díj, irodalomtörténeti említés, bármicsoda,
az ember csak ugyanazokkal a problémákkal, kérdésekkel kell, hogy szembesüljön,
mint mindenki, élete végéig, folyamatosan,
nincs menekvés,

sok mindenről beszélgettünk akkor,
kissé öreges vonásnak tudtam be, hogy folyton a gyerekeiről mesélt,
viszont számtalan gondolatébresztő mondata bennem él ma is,

s legfőképpen annak örvendek, hogy versei műfaj-besorolási problémáinak kapcsán elmondtam neki,
hogy számomra az csupán a fontos, lélektől lélekig érjen a mű,

s hogy csak egy pillanatra én is azt érezhettem, ez a mondat is lélektől lélekig ért,

azt hiszem sok mindent tanultam tőle,
a közvetlenség, a kicsiség, az őszinteség nagyra értékelését az alkotásban,
azt hogy ne akarjak akaratlag tetszeni, tetszelegni senkinek,

hogy az ének úgy úgy szóljon, mint a barátposzáta éneke,

nem figyelve semmilyen vélt vagy valós elvárásra,

és mindezért végtelenül hálás vagyok neki ma is.

*

OI: Talált vers

Reám irányította nyugodt tekintetét,
a madarak szoktak így nézni,
mikor nem félnek.
(Turgenyev: Faust. Harmadik levél.)