Borgessel Lisszabonban

Álmomban, most már sokadszor, visszatértem Portugáliába. Egy vékony, lebegő kabátban loholok -- talán Portó? -- az óceán partján. Langyos szellő, pálmák szegélyezte part, mélyet szippantok abból a hasonlíthatatlan légből és aztán végestelen-végig le a tengerparti ösvényen.
Itt kéne maradni, vagy legalábbis megpróbálni megírni ezt az egészet. Portó, óh, Istenem. Persze, hogy Portó, nem a dübörgő Lisszabon. De rögtön eszembe jutnak a hegyvölgyes pici középkori utcák. A csilingelő villamosok, csak kinyújtom a kezem az ablakból, s elkapom egy erkély korlátját. A Kolostor monumentalitása és végtelen változatossága.
És máris Lisszabonban. Mindjárt így kezdődik az írás, fejben:
"Ha Lisszabonra gondolok, csak sírni tudok a gyönyörűségtől."
Beülök egy kávézóba, nézem a folyót, a torkolatot, s emlékezetem két évtizedes mélyéről verssorok hullámoznak elő:
"Nézni a folyót, mely idő meg víz,/ és tudni, hogy az idő is folyó,/ s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,/ s az arcok is elfutnak,mint a víz."
(Húsz év=valóságban-húsz-év, Csepel, verőfényes nap, a kis heverőmön a könyvvel, amely Borgest idézi.)
Kihörpintem a kávéscsészét, s rohanok a szállásra, dalt kell komponálni ebből a versből.
Már el is indul. Spanyolul kéne, de számomra mégis magyarul él ez a vers..., foglalja hát mindkettőt magába. Szoprán hangra és hárfára.
Egy sor hangjaira még reggel is emlékszem, a telefonom memóriája őrzi.

Borges, Jorge Luis:

Arte poética 

Mirar el río hecho de tiempo y agua
y recordar que el tiempo es otro río,
saber que nos perdemos como el río
y que los rostros pasan como el agua.

Sentir que la vigilia es otro sueño
que sueña no soñar y que la muerte
que teme nuestra carne es esa muerte
de cada noche, que se llama sueño.

Ver en el día o en el año un símbolo
de los días del hombre y de sus años,
convertir el ultraje de los años
en una música, un rumor y un símbolo,

ver en la muerte el sueño, en el ocaso
un triste oro, tal es la poesía
que es inmortal y pobre. La poesía
vuelve como la aurora y el ocaso.

A veces en las tardes una cara
nos mira desde el fondo de un espejo;
el arte debe ser como ese espejo
que nos revela nuestra propia cara.

Cuentan que Ulises, harto de prodigios,
lloró de amor al divisar su Itaca
verde y humilde. El arte es esa Itaca
de verde eternidad, no de prodigios.

También es como el río interminable
que pasa y queda y es cristal de un mismo
Heráclito inconstante, que es el mismo
y es otro, como el río interminable.

Ars poetica 

Nézni a folyót, mely idő meg víz,

és tudni, hogy az idő is folyó,

s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,

s az arcok is elfutnak, mint a víz.

 

Az ébrenlétről tudni: másik álom,

mely csak álmodja álmát, s a halál,

melytől a test retteg, az a halál,

a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

 

Napról, évről érezni, puszta jelkép,

jelképe csak a napnak és az évnek,

s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,

mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

 

Halálban álmot látni, s ha az alkony

jő, benne bús aranyt, ez a költészet,

szegény és halhatatlan. A költészet,

mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

 

Esténként néha felmerül egy arc,

ránkvillantja egy homályos tükör,

a művészet, akár ez a tükör,

s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

 

Mondják, Ulysses, unva a csodákat,

sírt örömében, látva Ithakát,

a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát

idéz a művészet, nem a csodákat.

 

Olyan, akár a végtelen folyó,

mely megy s marad, s tükrében ugyanaz

a Hérakleitosz látszik, ugyanaz

s mindig más, mint a végtelen folyó.

 

Somlyó György ford.