Álmomban Pesten, a kisföldalattin elektronikus kártyarendszert vezettek be. A szerkezet vonalkódot olvasott le, s nekem hiába volt érvényes, bár valami módon kétes úton szerzett bérletem, képtelen voltam rendesen használni, s csak véletlen útján, a rendszer hibájából jutottam be a metró területére.
A bukaresti metróvonalakon már jó régen kártyarendszer működik, az 1-es metró pedig ott is a sárga... Kimentem vele a végéig, ne csak mindig a belvárost lássam, de nagy meglepetés nem ért. Gyerekkorom Kőbánya-Kispest-jét idéző vonatállomás, annál kisebb és valahogyan kedvesebb, de alapvetően nem rosszabb és nem is jobb.
Az emberek, a látvány, a szagok, valahogyan nagyon mélyről ismerősek voltak s 15-20 éves távlatból hoztak elő emlékeket. A múlt heti erzsébeti látogatásom aztán még ráerősített erre. Hiányzik ez a -- minden negatív mellékzönge nélkül értett -- proli-világ, amelyben felnőttem. Hiányzik a lassúsága, a kimértsége, a szürkesége. A rossz ruhájú emberek, az olcsó kifőzdék, az a távlattalan szomorúság, amely mégis rengeteg kedélyes elemet tartalmaz. Nem tudnék már benne létezni, azt hiszem, de sokszor nagyon hiányzik.
Bukarest: talán nem kell kényszeresen számbavenni és leírni az eseményeket, hamar letelt a szűk egy hét és minden nagyon gyorsan történt. Az a sokkhatás, ami első ottlétemkor ért, nem tért, nem is térhetett már vissza, újdonságok se nagyon értek a várossal kapcsolatban. Az a kis kör, amelyben általában mozgok, mindig nagyon tetszik, végtelenül inspiráló és sokszínű. Bár nem ismertem Bukarestet az előző évtizedekben, bizonyára rengeteget fejlődött az elmúlt időkben és nagy a gyanúm, hogy nagy jövő előtt is áll. Mikes Kelemenünkkel ellentétben én örömest visszatérnék, gyakrabban is akár a "kéregvárosba".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése