Csanádi Imre:
Kitérő

Érnek körülötted, sárgulnak az évek;
szólítgat az ősz, már azt sejtik a sejtek;
a munka vivódás; ágyad se pihentet;
vijjogva fejedre rá-rácsap az önvád.

Hát erre jutottál? Nézed foga-hulló
ebként keserűen, mit tudnak a társak -
szégyellnek-e? szánnak? Elzúgnak előtted,
téged kikerülnek: érezd, lemaradtál.

Jobb volna hisz erdőn csörtetni mogorván,
megtépve kiülni egy árva oromra,
hogy még fölüvöltsd a csillagtalan égre
torkodba-gyülemlő farkas-zokogásod.

1954