Várad, ódon villamosok városa.
Kolozsvárban van valami morózus, végtelenül méltóságos, ugyanakkor valami lusta, elterpeszkedett is. Úgy éreztem mindig, hogy ez nagyon illik hozzám.
Szélesek, vaskosak az épületek, bármely korból maradtak is ránk. Gondolj a Mátyás-házra (mennyire más, mint a budai filigrán házacskák ugyanebből az időszakból!), a piarista templomra, vagy akár a Főtér berendezkedésére.

Várad egészen más, lágyabb, finomabb, bohémebb, nagyvonalúbb, még rossz állapotában is. A Pece-parti Párizs. A második Budapest, aminek indult, hajdanán.

Ha a város, mint olyan, nőnemű (la città), akkor ma Várad egy Léda, túl a fénykorán.
Minden gyors és kissé őrült, mindeközben lassú, álmos és provinciális, és mindez nem mond ellent egymásnak.
Folyton csilingel a villamos. Van azért ebben valami otthonos.

Szeretem Őt is, csak még nagyobb távolságtartással.

Ó, nagyságos Ady Endre, hol lesz majd lakóhelyünk?