Andrei Pleşu: Tescani napló. Talán mint mű, mint kompozíció, nem is jó ez a könyv. Esik szét. Kicsit hebehurgya, sok a körbenjárás, helyenként zavarosak a gondolatok. Ha töredékeket írunk, ha kicsikből építkezünk, akkor is a végén ki kéne kerekednie valamiféle mű-teljességnek, akkor is egy ponton össze kéne "kattanniuk" a dolgoknak . Önleleplező az a bejegyzés, amelyben Pleşu azt fejtegeti, hogy nagy tanulmányt, esszét, vagy bármilyen nagy egybefüggő szöveget írni tulajdonképpen mindig hazugság, hiszen az emberi gondolat alaptermészete, hogy töredékes, felvillanó. És hogy akkor a tanulmányíró fáradtsága tulajdonképpen abban áll, hogy gondolatmenetet, történetet eszkábáljon oda, ahol nincs is.

Igen, de az emberi szellem egyik legnagyobb csodája mégis csak az, hogy formát, kiterjedést tudunk adni az (esetenként tényleg csupán felvillanó) anyagunknak. Nem tudom, nincs-e a szerző érvelése mögött egy szemernyi lustaság, szebben mondva valami latinos dolce-far-niente...

Szent Anzelm imája az utolsó lapokon gyönyörű, de kicsit mégis váratlanul jön, patetikusan hat, s farnehézzé teszi a könyv szerkezetét.

De mindez után már csak szép dolgok jöhetnek... hiszen ez a kicsi kötet mégis csak csodálatos. Az egyes gondolatmorzsák lenyűgözőek és hetek óta visszhangoznak bennem. Jelölgetni szerettem volna a legjobbakat vékony ceruzavonásokkal, de szinte mindet megjelölhettem volna (még a föntebb zavarosaknak tituláltakat is), s hát ahogy emlékszem, nem is volt nálunk ceruza, a szászföldi barangolások közepette...

Sorban jutnak eszembe a dolgok. Gyönyörű az az érvelés, hogy a Bűnbeeséskor valójában nem a Tudás lett elítélve, hanem az Isten-nélküli-tudás. Amikor az ember egymaga több akar lenni Teremtőjénél, amikor Egóját helyezi a középpontba.

A művészeti eszmefuttatások, az író demokrácia-kritikájának végtelen időszerűsége. Az életmű-típusok. Pleşu Constantin Noica gondolatát hullámoztatja tovább, miszerint egy-egy szerző munkásságát egyfajta legato köti össze. De azután megkülönböztet monokultúra- (Cioran, bizony, Kedves!) vagy épp kert-jellegű (Goethe) életműveket. Beszél arról, hogy rossz tulajdonságaink nem falak, hanem fényesre csiszolt tükrök, amelyekben megláthatjuk magunkat, vagy épp továbbvezetnek bennünket egy ponton. Ugyanígy viszont jó tulajdonságaink is viselkedhetnek falakként... 

Azon gondolkozom, hogy nálunk miért nincsen hasonló gondolkodó -- én legalábbis nem nagyon tudok ilyenről --, akinek a világában a mélyen megélt keresztény hit és egyfajta végtelenül kíváncsi megismerő-gondolkodó természet ilyen szépen megférne egymással. Nemcsak hogy megfér, egymást feltételezi a kettő. (Pilinszky eszünkbe juthat, de mégis teljesen más módon... Csak egy egészen nyilvánvaló különbség: Pilinszky mindig szenved, Pleşut életöröm hatja át...)

Most éppen egy nagyobb munka befejezésének ürügyén eszembe jutott mindaz, amit saját könyveiről ír. Illetve arról, hogy milyen funkcióval bírnak azok önnön életében. Nem valamiféle elérendő célként, szent dologként aposztrofálja őket, hanem mindet egy-egy probléma termékének tartja, amelyeket ki kellett dolgoznia magából. Amelyeken túl kellett lenni. Amelyektől meg kellett szabadulni.

S valóban, nem ez lenne a művészet valódi célja? Az alkotáson keresztül jobb emberré válni? Hiszen a művészi munka valóban könyörtelenül megmutat mindent. Teljes valójában látjuk magunkat mindabban, amit létrehoztunk.

S a legszebb, hogy rögtön vissza is kanyarodtunk az elejére, mindez választ is ad (még ha nem is teljes körű választ) az első bekezdésben fejtegetettekre...

Őszintén irigyellek Téged, hogy mindezt eredetiben is olvashatod!

Nekem is meg kéne próbálkoznom vele.

*

Valaki írta egyszer, valahol, hogy talán létezik Gárdonyinál nagyobb író, de az tény, hogy írásai olvasása után az ember mindig jót és megnyugtatót álmodik.
És azért valljuk meg, ez sem utolsó szempont...