Sokat járunk a temetőbe mostanában, és nagy a gyanúm, hogy egyre többet fogunk. Elbúcsúzni drága emberektől, akik nélkül nem lennénk azok, akikké lettünk.
Előjönnek a régi történetek, anekdoták az elhunytakkal kapcsolatban, de ezek valahogy már nem az adott emberről szólnak, egyre távolabb kerülnek tőlük. Sokkal inkább: önmagukról beszélnek. A történet meséli önmagát. Újra- és újra. Mígnem kikeredik az egészből valamilyen megszilárdult alakzat, amely lehet érdekes, tanulságos, szórakoztató, elrettentő és sok más egyéb módon is hathat tovább, de az emberi minőség végtelenül bonyolult és kiszámíthatatlan természetét képtelenség föleleveníteni.

*

Azt hiszem, minden generáció elsiratja a nagy öregjeit, ez természetes. És mindegyik meg van győződve róla, hogy ő fogta meg a fonal végét és utána: az özönvíz.
Mégis azt hiszem, hogy a mi helyzetünk kivételes: úgy 1945 táján hatalmasat reccsent-roppant a világ. És csak hálásak lehetünk, hogy részben olyan emberek neveltek még bennünket, akik legalább szívhattak még némi levegőt az azelőtti világból.

*

"Időről időre el-eltöprengtem rajta: ki vagyok, mi vagyok én, s vajon mi értelme mindannak, amit művelek? Ma úgy gondolom: nem több s talán nem kevesebb – afféle rezgő húr vagy membrán vagyok ég és föld, ember és világ, ember és ember között. Ezért ha magamban beszélek is, szavaimat úgy alakítom, mintha mások is hallgatnák, mintha mások is hallanák, hisz a hangszer teste, a rezonanciaszekrény nem egyéb, mint a közösség, álljon bár hat-nyolc főből, tízmillióból – vagy hatmilliárdból. Sokáig abban a hiszemben éltem, hogy csak a magam erejéből jutottam előbbre. Ma már tudom: magasba mindenkor a mások szíve és karja emelt: Szüleimé, szeretteimé, felebarátaimé, anyanyelvem távoztuk után is elő apostolaié. Olykori vissza-visszahulltomért pedig egyedül csak magamat okolhatom." (Buda Ferenc)