Itt lakom, a barnasisakos dombok oldalán,
mint az ezüstbalta, olyan fehér a házam.
Kint esik az eső, az ágak között meg-megbotlik,
csontjai lehullnak a földre.
A szobámban ülök egy háromlábú széken,
körülöttem szerszámok porosodnak.
Gondolataimban, mint egy mély folyóban
lesüllyednek az emlékezés roncsai.
Ismertem egy kovácsot,
én is vertem a vöröslő patkót.
Tudtuk, milyen engedetlen a vas.
Néha kiültünk a küszöbre,
a térdünkre könyökölve
beszélgettünk.
Nem volt a szívünkben semmi,
ami kioltotta volna
az évszakok roppant illatát,
míg a domboldal
száraz füvei közül
néztük a robogó fellegeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése