A tudományos munka lényege a rend keresése és felmutatása. De ott van-e az a rend a vizsgált anyagban és úgy van ott, ahogy megláttam? Megfordítva, ha én látom és úgy látom, akkor ott van.

*

Izgalmas esszét írt Nádas a januári Jelenkorba H. G. Adlerről, akinek verseit és fotóit, úgy tűnik, nemcsak én nem ismertem.

Érhető, amiket a provinciákról ír, bár ezek a dolgok teljesen más fénybe kerülnek, ha az ember a saját bőrén tapasztalja őket.

És lehet provinciában élni a centrum (vagy a viszonylagos centrum) kellős közepén is, ezek nem feltétlenül földrajzi meghatározottságok. Lélek és alkat kérdése inkább, végső soron önmagamtól függ.

Lehet vágyni is a provincia után, vagy el is lehet oda menekülni, mint -- más értelemben, de -- maga Nádas is tette.

És ma, a net korában, ahogy az összeköttetések lehetőségei egyre (rémisztőbben) sokasodnak és erősödnek, van, illetve lesz még centrum és periféria? Egyáltalán mi az, hogy centrum? A gazdasági, társadalmi, kulturális etc. élet főbb tendenciáinak eredője? A mai centrumok nagyon is a hanyatlás gócpontjainak tűnnek.

Egy viszonylag zárt, nyelvében és kultúrájában speciális enklávéból, a német nyelvű Prágából származott. Jörg Jungmayr és Hans Dieter Zimmermann munkái jóvoltából tudjuk, hogy milyen gazdag és rétegezett kulturális világ volt a prágai. Jelentős szellemi mozgalmak és mértékadó irodalmi divatok mégsem provinciákon, nem nyelvi kisebbségek körében élők között tenyésznek. Ezt józanul tudomásul kell venni. Egy nagy nyelv főárama ösztönösen idegenkedik a kisebbségi pozíciótól. Jobbára nem is érzékeli, hogy a centrum mozgalmain kívül létezik még pozíció. A provincia lépésvesztésben él a centrummal szemben, lomha, maga is folyamatos küzdelmet folytat a hátrányos helyzete ellen. Mégis mindig elkésik, mindenről lemarad. Olyan hagyományokhoz ragaszkodik, amelyeket rég el kellett volna hagynia. Unalmas. Olykor profétikus. Csontkonzervatív. Ám ha valamivel kisebb hévvel lépünk közel hozzá, akkor azért világos, hogy miért követi el e főbenjáró bűnöket. Álló nap nem csak saját magával foglalatoskodik, ezt a luxust nem engedheti meg, álló nap egy másik nyelven, egy másik kulturális közeggel érintkezik. A közös élethez olyan jellegű orientációs pontokat kell keresnie, amilyenekről a centrum a maga nyelvi és fogalmi önelégültségében álmodni nem merne. Miközben figyelemmel kell kísérnie a nyelvi főáramot, olyan idegen tárgyakkal kell dolgoznia, amelyek a főáram kulturális trendjei számára nem jönnek számításba. Figyelme már csak ezért is elüt a centrum figyelmétől. Megosztja a figyelmét. A hét minden napján egyszerre koncentrál és decentrál. Őriz, ápol, kerüli a feltűnést, kerüli az összeütközést, összehasonlít, egyeztet, elsimít, megért, elsajátít. Idegenkedik a destrukciótól, a rebelliótól, a deklarációtól. Mérlegel. Egy pillanatra nem veszítheti szem elől mások históriáit. A sajátját sem. A saját leggyalázatosabb tradícióit sem. Minden áron differenciáltnak kell maradnia. Szolgál. Aszketikus. Mindez persze csak a centrum szemében felesleges, a nyelv vagy a kultúra egésze szempontjából gyümölcsöző.

Amit a centrum nagy késéssel lát be, ha belátja egyáltalán, és nem löki félre végleg a nyelvi izolációban született teljesítményt.

*

Úgy tűnik, hetven év után sikerült oda is eljutni, hogy kétszázhúszezer sváb elüldözéséről szó essen. Eléggé elképesztő, mi minden feleslegestől is tudtuk félteni a nemzetet az elmúlt században. (Persze, visszanézve könnyű megmondani, mi a felesleges és mi nem az.)