Tornai József: Bort és naplementét

Minden nap elindulok,

hegyre kéne mennem,

de mindig a rontás az

erősebb szívemben.

Egyik lábam belefut

szorongás bokrába,

a másik megcsúfol a

hócsúcsokat látva.

Átölelni a tetőt

volna orvosságom,

vonszolódom egyedül

mocsáron, síkságon.

Dühömben minden magast

kék iszappá vernék,

de gyáván csak kortyolok

bort és naplementét.

*

Minden nap itt ülök, az ancien régime által meggyalázott Várban. Rémesen nyomasztó ez az egész, csak hát már megszoktuk, megszoktam én is. S most még az ablakon kinézve sem látni mást, csak áthatolhatatlan, tejfehér ködöt, a hajnali háztetők sziluettjét.

De mégiscsak itt lenni a legjobb, hosszú hónapok óta. Minden áldott nap itt ülök, noha lényegében nem csinálok semmit. A gondolataim teljes mértékben máshol járnak, s a különböző problémák nemhogy segítenék, inkább lerontják egymást. Akár tíz percig is odafigyelni valamire már komoly erőfeszítésbe telik. Nincsen "munkába menekülés", nem is voltam erre képes sosem. Mindig csak akkor tudtam dolgozni, ha egyébként is valamelyest rendben mentek a dolgok. Abszurd módon mégis minden nap biztos vagyok benne, hogy majd másnap haladok, csak át kell ütemezni a dolgokat.

S tudom, végül aztán úgyis elkészül. Az ember egy bizonyos életkor után bármit (tetszőleges mennyiségű idő alatt) megír, megtanul, összehoz, összefércel stb. És ezzel a képességével vissza is él. Ha négy napja maradt egy fél disszertációra, akkor is ír valamit. Ír egy négynapos fél-disszertációt (politikusoknak ez még gyorsabban is megy). 
(Halkan mondva, talán még így se ír majd annyira rosszat. Hiszen okos ez a fiú, no meg vakok között félszemű.)

S amúgy meg nem áltatom magam, nyilván nincs ennek az egész munkának az égvilágon semmi jelentősége, se eseményében, se hatásában. A jelentőségét az adja, hogy mostani önmagamnak -- e hetekben, napokban -- ez problémát jelent. Aztán majd az egész, úgy ahogy van, megy a doktorgyár (copyright by wa) süllyesztőjébe, darálójába. A soha-senki-által-el-nem-olvasott oldalak tízezreit gyarapítandó.

Legfeljebb egyszer majd a magam számára összegezhetem mindennek a hozadékát, ami felmérhetetlenül nagy és sokféle. Ennek egyik része az, hogy közel kerültem egy csodálatos nyelvhez és kultúrához. 

És ez már az enyém, senki sem veheti el.

(Igaz, nem is nagyon van erre szándék.)

*

Az elme szabad állat, őtet sem lánccal,

sem kötéllel meg nem kötözheted.

Hanem mindenkor, éjjel és nappal mikor

alszunk álmunkban, csak elforog.

Bornemisza Péter