Akár egy őszi út: alig, hogy tisztára seperték, újra belepik
a száraz levelek.
Rejtekek; Számtalanul! De menekvés egy van csak. Mégis: a
menekvés lehetősége megint oly rengeteg, ahány a rejtek.
Aludni, fölébredni, aludni, fölébredni, nyomorúságos élet.
Egyszer eltörtem a lábam – ez volt életem legszebb élménye.
Balzac botfogantyúján: Legyűrök minden akadályt. Az enyémen: Legyűr minden akadály. Közös a „minden”.
Az igaz út ott vezet egy kötélen, mely nem a mélység, hanem
szinte a föld fölé van kifeszítve. Mintha nem is arra volna ott, hogy járjanak
rajta, inkább, hogy belebotoljanak.
Mocskos vagyok, Milena, mocskos végtelenül, azért csapok a
tisztaság körül olyan nagy lármát. Senki se énekel oly tisztán mint ők, ott a
pokol legmélyén, amit angyaléneknek hinnénk, az ő daluk.
Van cél, de nincs út: amit útnak nevezünk: habozás.
A harcban közted s a világ közt légy a világ párbajsegéde.
Már késő. Édesség: gyászé és szerelemé. Hogy Ő rád
mosolygott a csónakban. Ez volt a legszebb. Egyre a vágy: hogy meghalj, és
mégis tartsd magad – ez a szerelem.
Egy lány szemébe nézek – és nagyon hosszú szerelmi történet
volt az, mennydörgéssel és csókokkal és villámlással. Sebesen élek.
Leopárdok törnek be a szentélybe, cseppig kiisszák az
áldozati edényeket; ez ismétlődik újra meg újra; végül előre számítani lehet
rá, a szertartás része lesz.
Tulajdonképpen… nem tudok mesélni, szinte még beszélni se;
ha bármit mesélek, úgy érzem magam többnyire, mint kis gyerekek érezhetik
magukat, amikor először próbálnak járni.
Vakított minket a holdas éj. Madarak rikoltoztak a fák közt.
A mezők zúgtak. Kúsztunk, kígyó-pár a porban. (Tandori Dezső fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése