...iniquitates nostræ quasi ventus abstulerunt nos: abscondisti faciem tuam a nobis, et allisisti nos in manu iniquitatis nostræ. Lassan megszeretem a hajnalt is, ezt az eddig ismeretlen napszakot, amelyben minden születőben, formálódóban van. S a gondolatok különösen erős intenzitásúak. Nem nagyon tapasztaltam ezt eddig, mindig a hosszú délutánokat, estéket szerettem, (különösen ősszel,) meg az éjszaka határtalanságát. A rorate-mise mélységei is új dimenziókat adnak, egy-egy pillanatra már sikerül valamiféle önátadás. Ne akarj mindenáron győzni, úrrá lenni mindazon, amin perpillanat nem tudsz. Fiat voluntas tua.

Sok mindent készültem ide írni, elmúlt hetek hordalékát. Ady utolsó képétől Smetanáig, Csucsától a Veres Pálné utcáig, változó Budapest-tapasztalatoktól egy költő búcsújáig. Valahogy egy pontban érvénytelenné vált minden. Érdektelen és nevetséges fecsegéssé. Nem éltem még meg ilyet sosem, mikor lefoszlik minden felesleges dolog. Kultúrhedonizmus, önjáró gondolatok, cinizmus. És sok minden más rossz, amelyekkel mindig vádoltak, sosem fogadtam el őket, s most íme, előttem állnak.