Dés

Így a fényképeket elnézegetve, szép kicsi város. A központ aránylag rendben tartva, a fontos épületek felújítva, a templom pedig egészen megigéző. Erdély-prospektusba, bédekker címlapjára illik, van benne valami maradandóságot sugárzó.
Egészében véve magyarországi kisvárosok rémlenek föl, távolról Udvarhely is, valami miatt.

Pedig az igazat megvallva, ott lenni kissé nyomasztó érzés volt. Bár én is fáradt voltam, űzve-hajtva szakadtam ki a kolozsvári forgatagból, kötelezettségekből.

Kihalt vasárnap délután, a buszmegálló mellett utcagyerekek verik egymást lelkesen. Az egyik mellém szegődik s a fél városon át nem sikerül leráznom. Amúgy barátságosan viselkedik, végig egy fura állathangot hallat, aminek nyomán ki kéne találnom, "cine face așa". A templomba persze bemenni nem tudok, még az is valami, hogy a gyönyörű kertbe bejutok. Román esküvői fotózás, a nagyszabású jelenethez mintegy Drakula-háttérként járul a gotikus templom.

Föl a temetőbe -- igazolódik a népdal első sora: "Magos a dézsi temető" --, s a kilátás a Szamos-völgyre valóban pazar. A temetőben némileg mások az etnikai viszonyok, a városban magyar szót nem hallok, igaz, az ember is kevés az utcákon.

Furcsa érzések kerülgetnek. Lényegében a román kultúra nyomában jöttem Erdélybe, kezdetektől nem tápláltam ellenérzéséket -- könnyű nekem, gondolhatták sokan --, s aztán Kolozsváron hosszabb időt eltöltve mintegy bele is szoktam a jelen helyzetbe, elfogadtam azt.

Láttam, milyen előnyökkel is járhat egy többnyelvű, többszokású közegben felnőni, élni, és sok tekintetben ez meg is változtatta az életemet, gondolkodásomat. Sokszor mégis nehéz. Megérteni, régi dicsőségünk hol késhet az éji homályban.